SIKOLTÁS

Hajnalban találkoztunk hát

újra gyönyörű izgató

s vágyakkal teli Ír Asszony

együtt aludtunk el hamar

az ébredés fájdalmával

hisz a valaha hitt tervek

felpuffadt tetemei még

foszladoznak s a vergődés

mely azért szitkokat csihol

és csontot roppantva csonkol

– reménytelen velőtrázó sikoltás –

hazug világ pillangói

az álmok éjjelente ha

nektárt gyűjtve maradnak csak

valahol gyűrött arcomon

Mosolygás II.

Az utosó Karácsonyon

eme évezred néhány szép

napján az olvasztótégely

ünnepén felzörejlik a

szívekben a szeretet is –

az arcizmok bűnbánatot

gyakorolnak s a képmutató

csillagszóró gyönyörűség

szikrázás közben mert most

imátkozunk Testvéreim

az Úrban ... és ajkunkon a

megbocsátás szent igéje

mosolyog a templom illatában

Magány III.

Dacos kölyök vagyok tele zsebbel s álmokkal ...

Neked adtam ezt az estét annyira mint az

időt mely belekalapálta magát a valóság

felületébe maradandóan s örökre ...

Hallgató-ima

Virágba borult a sirkert kereszt
Erdeje hol megpihentél, s halkan
Száll a hallgató-ima azóta…
Teljes az álmos kései őszben
Tündöklő apró virágágyás a
Trombitavirággal kánonban,
De a vésett betűk üzenete
Emlékeinket fodrozza, amint
Szálfaként állunk meg előtted, mi
Sudár jegenyék és öreg tölgyek…

............


Halkan, nagyon halkan továbbra is
Száll a hallgató-ima… egyik a
Másik után egymásba fonódva

Az Óperencián túl

Hol volt, hol nem volt, volt egszer egy nagy Találkozás az Óperencián túl,

Ott hol illatos szellő pajkoskodott az Üveghegyek táján, s a hosszú út

Vándora szépséges Tündérére lelt a szent nyírfás áldott lombjai alatt.

Meglelt lelkének csendjében, ölelő üveghangú dallamában, éltető

Narancssárga színében, szép szemeknek meséjében, a cirógató s puha

Érintések pillanataiban, az egymásba fonódó életerőtől

Duzzadó sorozatos lüktetésben teljesedett ki a szárba szökkenő

Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy nagy Találkozás....az Óperencián túl.

ARS POETICA

Zordon Kárpátoknak hűvös ködbe vesző

zöldje öleli a Turul-nem országát,

az akácos síkság öreg tanyáinak

pusztuló arcképcsarnokát. Erről mesél

a vászonra festett zentai ars poetica,

hol a Felkelő fényén arany bogarak

pöccennek a virágos gesztenyék között,

s lustán cirógat a ragacsos iszapot

könnyező rapszódikus angyal, a Tisza.

Magyarkanizsa megyei város katonai parancsnoksága 1941. április – augusztus

Vidékünk a XX. század során több ízben részese volt a világtörténelmi eseményeknek. Az I. világháború, s az azt követő trianoni békediktátum voltak az első igazán nagy erőpróba, igénybevétel az itt élőknek, még Magyarország részeként. 1920. június 4. után azonban hamarosan egy hivatalosan is megerősített új korszak kezdődött el: a kisebbségi sors, elszakítva az anyaországtól, sok-sok megpróbáltatással, megkülönböztetéssel, megaláztatással, betelepítésekkel. De iure az 1918. december 1. kikiálltott Szerb-Horvát-Szlovén Királyság ekkortól valóban életre kelt, s a világbéke megőrzésének aktív résztvevőjeként, a megalakult Kisantant Szövetség tagjaként biztosította Európa e részén a békét. Ez a viszonylagos béke azonban igen agyaglábakon álló kolosszusnak bizonyult. Gyorsan kiderült, hogy a győztesek békéje aligha olyan tartós, mint ahogy azt várták. A nagy gazdasági krízis, a németországbeli események a harmincas években, mind-mind olyan jelek voltak, melyek valami nagy eseménysorozatot vetítettek előre... A következő világháború nem is oly sokára valóban elkezdődött. A Délvidéket 1941. áprilisában érte el teljes erővel. Ennek a II. világháborús eseménynek egyik részét dolgozza fel ez a szakdolgozat, mint Magyarkanizsa megyei város katonai parancsnokságának története.
Az 1941. év tavaszán Németország igen intenzíven készült a Szovjetúnió ellen. Adolf Hitler elképzelése szerint a támadás sikere érdekében a Jugoszláv Királyságot is bele kellett vonni a háromhatalmi szerződés résztvevői közé. Nem történt zökkenőmentesen ez a dolog, mert ugyan a jugoszláv delegáció Bécsben csatlakozott az egyezményhez, ám az országban időközben végbement puccs nyomán lényegesen megváltozott a helyzet, ami megváltoztatta a német elképzeléseket. Elkerülhetetlenné vált az ország lerohanása Hitler szemszögéből nézve. 1941. április 6-án meg is kezdődött az akció Belgrád bombázásával. A magyar miniszterelnök, gróf Teleki Pál öngyilkossága sem akadályozhatta azonban meg Magyarországot abban, hogy esetlegesen tovább gyarapítsa addigi sikereit a trianoni döntéssel elszakított részek visszaszerzésében, mégha ez ebben az esetben a háborúban való aktív részvételt is jelentette. A Legfelsőbb Honvédelmi Tanács meghatározása alapján ismertek voltak azok a kritériumok, melyek nyomán Magyarország fegyveres ereje részt fog venni a Jugoszláv Királyság elleni támadásban, az ott élő magyarok, illetve a Délvidék miatt. Ezek pedig a következők voltak :

- ha a délszláv állam felbomlik, megszűnik,
- ha az ott élő magyar kisebbséget atrocitások érik,
- ha hatalmi vákuum alakulna ki a német támadást követően a magyarlakta területeken.

Mivel a Wermacht csapatok s a Luftwaffe támadó egységei igen hatásos eredményeket értek el nagyon rövid idő alatt, a jugoszláv hadvezetés nem tehetett egyebet, mint visszavonulást rendelt el. Elsősorban a Duna-Tisza folyók közén. Az események gyorsan peregtek. 1941. április 10-én Zágrábban kikiálltották a Független Horvát Állam megalakulását, s ez tulajdonképpen azt jelentette, hogy az I. világháború után létrejött új délszláv állam de facto megszűnt létezni. Ehhez jött még, hogy hamarosan Németország, Olaszország, majd Magyarország is elismerte Horvátországot mint független államot. Ezzel még egy feltétele teljesült a magyar beavatkozásnak. A honvédség alakulatai 1941. április 11-én a koradélutáni órákban indultak támadásra a magyar-jugoszláv határ teljes szélességében. Erre az akcióra a 3. magyar hadsereg keretében az I.,IV.,V. hadtestek, valamint a gyorshadtest alakulatait jelölték ki, Gorondy-Novák Elemér tábornok vezetésével. Kisebb-nagyobb helyi ellenállás leküzdése után azonban megtörtént Zombor, Szabadka és Topolya irányába Bácska visszafoglalása. A teljes akció 1941. április 14-én estig be is fejeződött.
A magyarkanizsai polgárok, akár a zentaiak, figyelemmel kisérhették a támadó német bombázó-kötelékeket 1941. április 6-án korareggel, amint északi irányból repültek déli irányba a céljuk felé. Valamivel később a rádióban elhangzó hírekből is némi információt kaphattak, egészen a műsor sugárzásának a megszakításáig. A főváros bombázásával egyidőben kezdte meg a visszavonulást a Jugoszláv Királyi Hadsereg, Belgrád irányába. Visszavonulásuk során több hidat robbantottak fel ( pl. Zentánál, Újvidéknél ) hogy nehezítsék a támadók előrenyomulását. Néhány nappal később meg is érkeztek a honvédség V. hadtestének állományába tartozó csapatok Magyarkanizsára. 1941. április 12. volt ekkor. Az érkező honvédeket a magyar lakosság itt is mint más településeken, örömmel várta s felszabadítóként üdvözölte. A visszafoglalás befejezése után hamarosan bevezették a katonai közigazgatást 1941. április 18-tól. A magyar királyi Honvéd Vezérkar főnökének, Werth Henrik tábornok rendeletének nyomán Bácskában, Baranyában és Muraközben a következő katonai parancsnokságok létesültek: 17 járási, 3 törvényhatósági jogú városi ( Szabadka, Zombor, Újvidék ) és 2 megyei városi ( Magyarkanizsa, Zenta ) központtal. Ezek a parancsnokságok mint elsőfokú közigazgatási hatóságok működtek. A katonai közigazgatási parancsnokságoknak katonai és polgári személyzetük volt. Magyarkanizsára vitéz Kulay Oszkár alezredest vezényelték mint katonai parancsnokot , helyettese pedig Rácz őrnagy lett.
A másodfokú közigazgatási hatóság a Déli hadsereg Katonai Közigazgatási Csoport Parancsnokság volt, melynek élére Novákovits Béla tábornokot nevezték ki. Hatásköre az egész felszabadult területre kiterjedt, s a székhelye Szabadkán volt található. Harmadfokú közigazgatási hatóságként a Szállásmesteri Csoportot említhetjük.
Magyarkanizsán, ugyanúgy mint Zentán, különböző hivatalok, vagy osztályok működtek :

- Elnöki osztály,
- Építészeti és munkaügyi osztály,
- Katonaügyi, tan- és ipari osztály,
- Számvevői osztály,
- Adó- és javadalmi osztály,
- Közegészségügyi osztály,
- Közellátási osztály,
- Gazdasági és jogi osztály,
- Árvaszék,
- Anyakönyvi hivatal,
- Tűzoltóság,
- m. kir. Rendőrség,
- m. kir. Adóhivatal,
- m. kir. Járásbíróság.

Valamint a rendfenntartó szervek :

- Rendőrörs
- Nyomozói csoport
- m. kir. Csendőrség ( a városhoz tartozó kiterjedt tanyavilágban )

A hatalomátvétel után azonnal igyekeztek felmérni a keletkezett károkat, amelyek egyrészt a trianoni döntés óta eltelt időszakban keletkeztek a városban és annak környékén, másrészt pedig melyek akkor keletkezhettek, amikor a bevonulás zajlott. Biztosítani kellett a polgárok közbiztonságát, bevezetni a magyar jogrendet, karhatalmat. Tennivaló akadt bőven. A politikai helyzet fonáksága miatt Bánát nem került Magyarország fennhatósága alá. Így a Tisza menti városok, Magyarkanizsa és Zenta, határmenti településekké lettek, ahol határőrség is működött ( Bánát német uralom alatt maradt a magyar-román ellentét miatt ). Az egyik nagyon fontos probléma a földreform kérdése volt. Ezt igyekeztek megoldani, mert jelentős számú szegény, földnélküli vagy kevés földdel rendelkező magyar család élt itt is, mint bárhol másutt. Ez a földreform a jugoszláv földkisajátítás során elvett területet vette célba, melyek az I. világháború után kerültek az új hatalom birtokába. Ezen területek 1941. április 15-vel mentek át a magyar állam tulajdonába, s a július 17- én az M.E. 5280 számú rendeletével ezt jóvá is hagyta a kormány. Összesen mintegy 193 000 katasztrális holdról volt szó a Délvidéken. De ez a földreform nem hozta meg a várt eredményeket, mert javarészt elmaradt. A magyarkanizsai közigazgatás alá 35 000 katasztrális hold tartozott. Ezen a területen több település és virágzó tanyavilág létezett :

- Adorján
- Oromhegyes
- Tóthfalu
- Fogadjisten ( Velebit )

Itt jelentős számú, mintegy 5500 – 6000 lakos élt. Életüknek a munka mellett fontos eleme volt az iskola, a vallás. A gyermekeknek szükségük volt bizonyos szintű oktatásra. Aki tudta, az taníttatta a gyermekeit a jobb élet reményében. A városban működött is ebben az időszakban egy állami elemi, egy állami polgári és egy iparostanonc iskola, valamint egy internátus, a benntlakó tanulóknak. Vallási szemszögből nézve a városban s a peremterületeken élők döntő többségben római katolikusok voltak. Két plébánia működött Magyarkanizsán, és három a külterületeken. A pravoszláv hitfelekezetnek csekély számú híve volt ekkor. A másik igen fontosnak tartott probléma a betelepítettek kérdése volt. Az I. világháború után a délvidéki városokban és településeken igyekeztek megváltoztatni az etnikai egyensúlyt a letelepített dobrovoljácokkal. A katonai közigazgatás egyik első intézkedése volt, hogy kitelepítette ( vissza Szerbiába ) azokat az embereket, akik 1918. október 31-ét követően jöttek a Délvidékre. Talán figyelmet érdemlő adat, hogy a Bácskából Szerbiába áttelepítettek száma 25 000 körüli volt. Ennél jóval nagyobb számok is ismertek. Horvátországból például 120 000-et, Albániából 49 000-et, Bulgáriából pedig 42 000-et telepítettek át.
A katonai parancsnokság idején lassan a közéleti tevékenység is igyekezett visszatérni a maga medrébe. Némi idő múltán megkezdték a működésüket a társadalmi, kultúrális, hivatásos, politikai és sport egyesületek, szervezetek. A társadalmi egyesületek közül megemlíthetők a :

- Baross Szövetség,
- Tűzharcos Szövetség,
- Magyarkanizsai Leventeegyesület,
- Magyar Ifjúság,
- Magyar Asszonyok Nemzeti Szövetsége,
- Szívgárda.

A kultúrális egyesületek és körök közül pedig a :

- Keresztény Nőegylet,
- Katolikus Kör,
- Iparos és Polgári Dalkör,
- Cserkészegylet,
- Iparos Olvasókör,
- Adorjáni Katolikus Gazda és Olvasókör,
- Magyar Közművelődési Szövetség,
- Zsidó Nőegylet,
- Katolikus Olvasókör.

A gazdasági, hivatásos és sport egyesületek közül említhetők a következőek:

- Úri Kaszinó,
- Önkéntes Tűzoltó Egyesület,
- Gazdakör,
- Gazdasági Legényegylet,
- Ipartestület,
- Magyarkanizsai Munkásszervezet,
- Kereskedők Egyesülete,
- Magyarkanizsai Malomszövetkezet,
- Keresztény Kiskereskedők Árubeszerző és Elosztó Szövetkezete,
- Oromhegyesi Mezőgazdasági Egyesület,
- Gazdák Kölcsönös Tűzkárbiztosító Szövetkezete,
- Temetkezési Egylet,
- Építőmunkás Szakcsoport,
- Magyarkanizsai Sport Klub.

A politikai pártok is működésnek indultak, s megemlíthetjük a :

- Revíziós Ligát,
- Magyar Élet Pártját.

A katonai közigazgatás nem tarthatott túl sokáig. Mielőbb át kellett térni a polgári közigazgatásra, hiszen a katonai pontosan ezt az átmenetet igyekezett megkönnyíteni. S valóban, amiről már július során beszéltek, be is következett. A magyar kormány 1941. július 22-én meghozta az 5440/1941. M.E. jelzetű rendeletét, amivel meghatározta a civil adminisztratív közigazgatás bevezetését a visszacsatolt déli országrészeken. A pontos megszűnési dátumot pedig a 35. számú titkos katonai közigazgatási rendelettel határozták meg, 1941. augusztus 15-én éjféltől. Ezzel véget ért ez a korszak, s elkezdődött egy másik, az új polgári közigazgatás, amely bizonyos tekintetben az I. világháború előtti időszaknak volt a folytatása. Ám mégsem volt ugyanaz. A várakozásokkal ellentétben, a kisebb-nagyobb problémák mellett, nem tartott oly sokáig. 1944. október elején vidékünket ismét elérte a háború, s jött vörös-csillagos felszabadulás. De ez már természetesen egy másik korszak, másik történettel...





Recskó Szabolcs történész-levéltáros







Felhasznált irodalom :

A.Sajti Enikő, Délvidék 1941 – 1944, A magyar kormányok délszláv politikája, Bp. 1987

Arday Lajos, Magyarok a Délvidéken, Jugoszláviában, Bp. 2002

Csoportszerzők, 20. századi magyar történelem 1900 – 1994, Bp. 1997

Forró Lajos, Jelöletlen tömegsírok Magyarkanizsán, Martonoson és Adorjánon, Szeged 1995

Lelkes György, Magyar helységnév-azonosító szótár, Baja 1998

Magyarországi rendeletek tára 1941. II. kötet, Bp. 1942

Molnár Tibor, Zenta és Magyarkanizsa községek II. világháborús hősi halottjai, Zenta 2003

Niederhauser Emil, Kelet – Európa története, Bp. 2001

ZTL:F.002., Kéziratgyűjtemény, Dobos János, Zenta 1941-ben

ZTL:F.002., Kéziratgyűjtemény, Vladimir Popin, Senta 1941

ZTL:F.385., Zentai újságok gyűjteménye, Összetartás

ZTL:F.435., Magyarkanizsai újságok gyűjteménye, Magyarkanizsai Tiszavidék


Felhasznált források :

ZTL:F.096., Magyarkanizsa megyei város katonai parancsnoksága

ZTL:F.097., Zenta megyei város katonai parancsnoksága

Trianon röviden

Ezen szakdolgozat célja, hogy röviden feldolgozza az őszirózsás forradalom, a Tanácsköztársaság, az ellenforradalmi események és a trianoni diktátum döbbenetes határozatain át az ország, a magyar társadalom helyzetét ebben az időszakban. Nem különben az ezen események hatását a nemzet, a társadalom gondolkodására. Végezetül pedig az újonnan létrejött szomszédos államokat mutatja be röviden a szerző. Nagyon fontosnak tartja e szakdolgozat írója ezeket a történelmi momentumokat, mert ezek mindmáig éreztetik hatásukat Magyarországon, az ott élőkön, legyenek magyarok, vagy éppen más nemzethez tartozók, és a határokon túl élőkön is. Mert nem szabad megfeledkeznünk a leszakított részeken élő magyarokról sem! Tényként kell elfogadnunk, hogy a Kárpát-medencében nem csak annyi magyar él, amennyi a jelenlegi Magyar Köztársaság határai között. Minden népnek, nemzetnek joga van gondoskodni, törődni azon részeivel is, amely esetlegesen valahol máshol létezik és él. Vagy kivándorlás, vagy más okok folytán, de ez a tendencia megfigyelhető szinte mindenhol, főleg a Magyarországot övező szomszédos országokat illetően. Hogy ez ebben az esetben, ami hazánkat illeti, nem a migráció kategóriájába tartozik csak és kizárólag, láthatjuk majd e szakdolgozat szerény soraiból is. De hogy jobban követni tudjuk ezeket az eseményeket, kicsit máris vissza kell térnünk a múltba. Oda, ahol körvonalazódtak Magyarország vonatkozásában azon irányvonalak, melyek megrajzolták a XX. századi történetét, történelmét…
A XIX. század második felében elkezdődött, majd az utolsó harmadában befejeződött Európában a polgári átalakulás, és nemzeti államok létrejöttének a korszaka. Miután Magyarországon ennek forradalmi módon történő megvalósulása kudarccal végződött, az akkori nemzetközi viszonyok, valamint a birodalmon belüli helyzetnek megfelelő következményeként azt egy történelmi kompromisszum zárta le, az 1867 – es osztrák – magyar kiegyezés. Ez az osztrák és a magyar arisztokrácia, mindkét állam középbirtokos osztálya, illetve az uralkodó Habsburg dinasztia közös édekegyeztetésén alapult, ami az adott európai hatalmi viszonyok között előrelépést jelentett. A kiegyezés eredményeként létrejött állam, az Osztrák – Magyar Monarchia dualista, kétközpontúvá ( Bécs és Budapest ) vált, és a mozdulatlanság elvén nyugodott. Magyarország azonban nemzeti függetlensége jelentős feladásának az árán integrálódott bele ebbe a nagyobb gazdasági, politikai egységbe, bár elmondható az is, hogy így megnyílt a nyugat-európai polgári fejlődéshez történő felzárkózásának a lehetősége is. A kiegyezéssel Magyarországon parlamentáris alkotmányos monarchia lett, ahol a magyar parlament s a neki felelőséggel tartozó kormány belpolitikailag önnálló volt. Ám az ország nem rendelkezett az állami szuverenitás valamennyi kellékével, mert ezt az önnállóságot leginkább a birodalmi jellegű közös ügyek korlátozták. Közös az uralkodó I. Ferenc József személyében, aki Ausztria császára volt 1848 – 1916 között, és Magyarország királya 1867 – 1916 között, az állam egységét képviselő külpolitika, a hadsereg, a hadügy, és az azt fenntartó pénzügyek. Tényként említhető meg az is, hogy a Monarchia a századfordulón is nagyhatalomnak számított, területét figyelembe véve Európában a második, míg népességét tekintve a harmadik helyet foglalta el. Ezenfelül pedig igen jelentős volt az ebben az időszakban mutatott ipari, gazdasági fellendülés is. A XX. század elején az 50 millió lelket számláló Monarchia különböző jellegű, fejlettségű területeket kapcsolt egybe, minek révén összefüggő gazdasági egységet alkotott. Az I. világháború kitöréséig Magyarország, mint a Monarchia tagállama gyorsan fejlődő agrár-ipari országgá lett, ahol is a vezető ágazat továbbra is a mezőgazdaság volt, ám előretörőben láthatjuk a bányászatot, az ipart és a kereskedelmet is.
Magyarország gazdasági fejlődése a századelőre átalakította a magyar társadalom szerkezetét. Csökkent a mezőgazdasági népesség aránya és felgyorsult a városiasodás folyamata. Ebben Budapest kiemelkedő szerepet játszott. A társadalmi piramis csúcsán két uralkodó osztály állt, a nagybirtokos osztály és a nagypolgárság. A politikai hatalomban az előbbiek, a gazdasági fejlődésben az utóbbiak játszottak fontos szerepet. De a magyar polgári társadalom tartópillérei az előbb említettek mellett a lakosság többségét kitevő parasztság, és az egyre erősödő munkásosztály voltak. Jelen volt még a középosztályba emelkedő polgári elem, a maga értelmiségi és tisztviselői rétegével, valamint a kispolgári réteg a maga kisiparos és kiskereskedő tömegeivel. Ezt tovább bonyolította a nemzetiségi megoszlás. A Magyar Királyság 1910 – ben majdnem 21 millió lakosú volt, s ebből 10 milliónyian voltak magyarok. Mellettük jelentősek voltak a románok, szlovákok, németek, horvátok, szerbek, zsidók. Az 1868 – ban meghozott nemzetiségi törvény a politikailag egységes magyar nemzet elvéből kiindulva biztosította a nemzetiségek számára a széleskörű nyelvhasználati, művelődési, egyházi jogokat. Ám a nemzetiségek egyre kevésbé érték be ezekkel a jogokkal. Előtérbe került a politikai és a gazdasági autonómia követelése, ami végül szeparatizmusba torkollott. A XX. század első két évtizedében a magyar polgári társadalom és állam belső ellentétei és külpolitikai nehézségei kiéleződtek. A nemzetközi konfliktusokba az országot jobbára az összmonarchiai célok vitték. De a dualista konstrukciót is bomlasztotta néhány tényező. Erősödött az osztrák – magyar nemzeti ellentét, mert a magyar fél szélesebb önállóságot követelt. Említést érdemel a cseh – osztrák ellentét is. Kiéleződtek a nemzetiségek nemzeti fejlődésével a magyarság és a nemzetiségek ellentétei. Ezt még csak motiválták a nemzetközi külső hatalmi tényezők. S miután az I. világháború a végéhez közeledett, láthatóvá vált az eresztékeiben ropogó birodalom, ezen belül is Magyarország jövőbeli helyzete. Sajátos módon igazolta ezt a trianoni diktátum is. A külpolitikában is lezárult a nyugalmi időszak, s az önálló politikával nem rendelkező Magyarországnak viselnie kellett a Monarchia nemzetközi hatalmi állásából fakadó konzekvenciákat. 1882 – től Németországgal és Olaszországgal együtt képezte a Monarchia a Hármasszövetséget, vagy másképpen nevezve a Központi Hatalmak Szövetségét, amihez némi idővel később Románia is csatlakozott. 1907 – re kialakult a másik pólus, az Antant Szövetség is, Angliával, Franciaországgal, és Oroszországgal. A sorozatos nemzetközi konfliktusok, az egyre erősödő fegyverkezés, az ambiciózus hatalmi elképzelések mind-mind előre vetítették a világméretű háborús konfliktus árnyékát. Mivel ez az eseménysorozat nem váratott magára nagyon sokat, és döbbenetes erővel ragadta magával az európai államokat, azok lakosságát, így Magyarországot is.
A magyar nemzet történetének legvéresebb küzdelmét az 1914 – 18. évi I. világháború képviseli. Az öt éven át huzódó óriási harcot az Osztrák – Magyar Monarchia keretében szolgálatot teljesítő magyarországi katonák a monarchia hadszervezetében rejlő okoknál fogva túlnyomó részben osztrák hadvezérek parancsai alatt és az "osztrák" jelző alá foglalt népfajokkal közösségben vívták meg. A harc célja a monarchia megmentése és egyben Magyarország területi épségének megóvása volt. Ezen az igazságon nem változtat az a tény, hogy ennek a hosszabb időre kétségtelenül elkerülhetetlen, de esetleg bizonyos ideig még 1914 után való időre elodázható önvédelmi harcnak éppen 1914 – ben való megkezdését a monarchia külpolitikájának intézői akarták, ürügyül felhasználva a monarchia trónörökösének Szarajevóban történt meggyilkolását. Akarták azért, mert az általános külpolitikai helyzet alapján ezt az időpontot és alkalmat kedvezőnek találták a Szerbiával való leszámolásra, noha számolni kellett azzal, hogy a leszámolás kapcsán majd a monarchia minden ellenségével meg kell mérkőzni. Magyarország miniszterelnöke, Tisza István gróf foglalt határozottan állást a háború kirobbantása ellen, ellentétben a monarchia többi külpolitikai vezetőivel, mert a háborúra való időpontot a pillanatnyi erőviszonyok alapján kedvezőtlennek ítélte. De ekkorra már beindult a háborús hadigépezet, és azt megállítani nem lehetett. Kitört a Nagy Háború.
Mivel nem tartozik szorosan e témához az 1914 – 1918. évek hadieseményeinek ismertetése, így a szakdolgozat a háború 1918. októberének utolsó heteiben történtekkel kezdve foglalkozik a címében maghatározott témával.
Bulgária összeomlása a monarchia haderejére új feladatot rótt. Gondoskodni kellett többek között a déli határok védelméről is. Magyarország déli határainak védtelensége a magyar legénységet eléggé felizgatta, amit a háboruellenes propaganda a maga céljaira ki is használt. Törökország szerencsétlensége a hadászati helyzetet már jobban nem is súlyosbíthatta. Nyilvánvaló volt, hogy a háborút a Monarchia elveszítette. Ezért sietett csatlakozni a németeknek október elején tett békeajánlatához, abban a reményben, hogy a háborút, bár elkerülhetetlen és területi áldozatok árán, de mégis léte megmentésével zárhatja le. Október 19 – én meg is jött Wilson válasza Bécsbe, amiből az volt kiolvasható, hogy az Egyesült Államok kormánya a Monarchia feldarabolását elkerülhetetlennek tartja. Ez természetesen Ausztria és Magyarország államjogi kapcsolatainak a megszakítását is maga után vonta. A Monarchiában ekkor tetőfokra hágott a zűrzavar. A kapkodó belpolitikai mentő kisérletek következtében a monarchia osztrák részében rövid időn belül a bomlási folyamat olyan erőre kapott, hogy a birodalom a teljes felbomlás küszöbére jutott. Ez a bomlás a haderő szervezetét is érintette. A züllesztés munkájában a baloldali pártok és sajtójuk tevékenyen közreműködtek. A helyzetet jócskán súlyosbította az, hogy a monarchia cseh tartományát az antant szövetségesként kezelte. A délszláv területek ekkorra már természetesen azon voltak, hogy a győzelmes Szerbia oldalán önálló államalakulatba egyesüljenek. Galicia pedig várta, hogy az újonnan megalakuló Lengyelországhoz csatolják. Tetézte ezt a bizonytalanságot a románok jövendő magatartása, a magyar föld védtelen állapota és a kormányzó hatalom tanácstalansága és erélytelensége. A vezető politikusok ragaszkodtak a monarchia fentartásához, és ebben a törekvésben pazarolták el az erőt és az időt. Ebben a helyzetben a haderőnek kellett volna az államszervezetet megmenteni, mert annak pusztulását egyes alkotó tagjai tudatosan és terv szerint siettették. Jócskán irreális volt a teljesen lerongyolódott és éhező haderő szláv részeitől azt elvárni, hogy a monarchia érdekeiért tovább harcoljanak. De az is ebbe a kategóriába tartozó dolog volt, hogy nem lehetett a magyar csapatoktól sem követelni az olasz fronton vagy Ukrajnában a további küzdelmet, mikor Magyarország léte forgott kockán! Ráadásul amikor az országot minden irányból, csak éppen nem az olasz front és Ukrajna felől fenyegette a veszély. Tény az, hogy az Osztrák – Magyar Monarchia már csak a térképen volt meg, mikor 1918. októberének utólján a haderő az ellenséggel utoljára megmérkőzött. Bekövetkezett az a furcsa állapot, hogy a monarchia már megszűnt, de hadereje még harcolt a monarchia határain kívül. Az olasz főparancsnokság a bolgár front összeomlása után támadásra készült. A Monarchia arcvonalának közepét akarta áttörni. Erre a célra négy sereget, összesen 22 hadosztállyal és 2.000 ágyúval vont össze Montello környékén, Treviso és Bassano között. E csapatok mögött még 20 hadosztály gyülekezett tartalék gyanánt. Nagyarányú támadásról volt tehát szó. Az ellenségnek az volt a terve, hogy egy figyelem-elterelő támadást hajt végre az asiagoi fensíkon, azaz József főherceg arcvonalán, majd némi idő múlva döntő csapást mér Boroevic arcvonala ellen két részletben. A figyelem – elterelő támadást egy olasz sereg október 11 – én kezdte, ám ezt a monarchia csapatai eredményesen visszaverték. Legénységük ekkor a védelemben még bátran megállta a helyét. Október 24 – én az asiagoi fensíkon való támadás mellett megindult az olasz támadás a Grappa-hegytömb területén. Az első vonalban álló csapatok kitünően védekeztek, de a tartalékokkal baj volt. Október 26 – án este kezdődött meg az antant csapatok támadásának második része a Piave mentén, a Montellonál és attól délre. A csatát mégsem lehetett végigküzdeni, mert a tartalékok, nemzetiségüktől függetlenül, vonakodtak tűzbe menni. Voltak még mindig csapattöredékek, amelyek a legnagyobb hősiességgel harcoltak, de a nagyobb rész már unta ezt a céltalanná vált háborút. A magyarok hazakivánkoztak, a többiek pedig ezért az elveszett ügyért nem akarták vérüket ontani. Két napi harc után a Monarchia piavei arcvonalának a közepe az Oderzo – Conegliano vonalba hátrált. Boroevic október 28 – án este Arz von Straussenburghoz fordult figyelmeztetve őt arra, hogy a csapatok harci ereje rohamosan csökken, valamint hogy döntő jelentőségü politikai fordulat nélkül a haderőnél anarchia üti fel a fejét. A következő nap Boroevic arcvonalát a Montellotól nyugatra is áttörték az antant csapatok és ezért a Montelloval szemben eddig elszántan védekező magyar hadtest állása is tarthatatlanná vált. Este aztán megjött a parancs az olasz földnek a lassú kiürítésére. Október 31 – én az egész arcvonalon teljes volt a visszavonulás és a feloszlás. A haderő mint harci tényező vagy politikai eszköz megszünt létezni. Egyes csapatok azonban a nemzeti védelem céljaira használhatók lettek volna a későbbiekben. Biztos volt az, hogy Bosznia-Hercegovina elvész, hogy Ausztria olasz, cseh-morva, lengyel és rutén területei a birodalomtól elszakadnak. Az is biztos volt, hogy Magyarország elveszíti Horvátországot és Dalmáciát. De ezenfelül még Erdélyt, Bácskát, Szerémséget, Baranyát és Bánátot elsősorban román és szerb részről katonai veszély is fenyegette. S ezen fenyegető veszélyek csak fokozódni látszottak, mert Franchet d'Esperay haderői már az ország déli határán álltak. Magyar szempontból az lett volna a helyes, ha október 20 – a után minden magyar csapat hazavonul, hogy megvédje az országot. Még a dinasztia érdeke is ezt parancsolta, hiszen Magyarország volt a monarchia harci akaratának és kitartásának legelső támasza. A Monarchia már a világháború alatt sem állhatott volna meg Magyarország nélkül, a háború vége felé pedig már csak Magyarország képviselt erőegységet. Többek között ezért is kellett volna minden katonai erőfeszítésnek Magyarország védelmére irányulnia. Csatavesztés a fegyverszünet és a béketárgyalás előtt csak hátrányos eredményeket hozhatott. November elsején jutott a monarchia hadvezetőségének tudomására az október végén kért fegyverszünet megalázó feltételei. Az antant azt kívánta, hogy a csapatokat teljesen szereljék le, a hadianyag felét adják át stb., és átvonulási jogot a Monarchia területén az antant csapatok számára. Mindezt a hadvezetőség kénytelen volt november 3 – án elfogadni azért is, mert a monarchia darabokra való szakadása ekkorra már folyamatban volt, vagy részben megtörtént , és mert a magyar forradalmi kormány hadügyminisztere, Linder Béla a magyar csapatok fegyverletételét követelte az azóta már hírhedté vált kijelentésében ( „Nem kell hadsereg többé! Soha többé katonát nem akarok látni!”). A balkáni fronton a magyar forradalmi kormány kötött fegyverszünetet Franchet d'Esperay seregével feleslegesen, mert az olaszokkal kötött megállapodás minden frontra kiterjedt. Franchet d'Esperay Horvátország és Dalmácia teljes átadását, a Délvidék és Erdély déli felének kiürítését, valamint Mackensen havasalföldi seregének internálását követelte. De ezen súlyos katonai helyzetben a politikai helyzet sem volt különb. Még október 16 – án IV. Károly király kiadta az osztrák tartományok föderatív átszervezésére vonatkozó manifesztumát, amivel csak tovább bonyolította a Monarchia
amúgy is bizonytalan helyzetét. Ez után Magyarországon is döntő politikai változás következett be, ami egybeesett azzal amikor gróf Tisza István a képviselőházban bejelentette, hogy a központi hatalmak elvesztették a háborút.
Azonban mielőtt tovább lépnénk az események ismertetésével, meg kell néznünk Magyarország emberéletekben elszenvedett veszteségeit.
Az I. világháború minden téren Magyarország legnagyobb katonai erófeszítése volt fenállása óta. Az alábbiakban néhány adatot közölnék a magyar nemzet néperejének a felhasználásáról. Kitűnik, hogy a nemzet Árpád kora óta egészen 1848 – ig viselt valamennyi háborújában együttesen sem vesztett annyi embert, mint a világháború valamennyi nehéz hónapja alatt. Itt most csak a hadrakelt csapatok veszteségeit hangsúlyoznám ki, és nem a polgári lakosságot. Az utóbbi vesztesége a világháború alatt elenyésző volt, mert a magyar föld nagyobb vagy huzamosabb ideig tartó ellenséges inváziótól mentes maradt. Rövid ideig tartó szerb betörést élt meg a Szerémség 1914 szeptemberében. Az oroszok 1914 – 15 telén bevonultak a gyéren lakott kárpáti területre Dukla és Verecke között, de egyik betörés sem okozott az emberéletben óriási méretű pusztulást. Nagyobbarányú volt a román betörés Erdélyben 1916 – ban, ami elsősorban az anyagi javak pusztulásával járt. A mozgósítás elrendelésekor Magyarország területéről 1,663.500 ember vonult a zászlók alá. Ennek nagyobb része a kereteket töltötte ki, vagy emelte hadiállományra, kisebb része pedig másodrendű katonai feladatokra szánt új csapatok megszervezésére szolgált. Az 1914 augusztusában kivonult haderő már 1914 végéig elfogyott volna, ha pótlást nem kap. A harcoló csapatok minden képzeletet felülmuló mértékben apadtak. Már az első hónap veszteségei felülmúlták azt a létszámot, amelyet a főparancsnokság pótlás gyanánt a kivonult menetzászlóaljakban és az ország belsejében maradt pótzászlóaljaknál készenlétbe állított. Szükségessé vált, hogy minden gyalogezred havonta egy menetzászlóaljat kapjon. Ezenfelül a főparancsnokság új ezredeket is állított fel, hogy az ellenség túlerejét kiegyensúlyozza. Magyarország Ausztriának is adott katonát pótlás gyanánt, mert az oroszoktól huzamosabb időn át megszállt Galicia és Bukovina területéről származó osztrák csapatok, onnan pótlást nem kapván, elfogytak volna. Mindezekre a célokra a háború folyamán még 1,950.000 magyar hivatott be katonai szolgálatra, kiterjesztve a katonai szolgálatra kötelezettek korhatárát a 18. életévtől felfelé az 50. évig. Az így nyert közel 2 milliónyi tömegből Ausztria kapott 50.000 főt, de a legnagyobb része menetalakulatokba tagozva fedezte a harcoló csapatok vérveszteségeit, vagy bizonyos részéből új csapatok szerveződtek. Magyarország az I. világháborúban közel 3,800.000 katonát adott, és ennek a nagy tömegnek a fele sem úszta meg simán a világháborút. A fogságba esettek nagy számát megmagyarázza a sok balsikerű hadjárat és az, hogy a nem magyar anyanyelvü katonák egy része a nehéz helyzetekben inkább a hadifogságot választotta. Magyarország hadiszolgálatra behívta lakosságának 18 % - át, valamint a hadviselés céljait szolgáló üzemben 800.000 polgárát foglalkoztatta. A néperő olyan kihasználása ez, amilyenre a magyar nemzet történetében még nem volt példa, de ez a hatalmas és kimerítő erőfeszítés azonban eredménytelen maradt.
Magyarországon 1918. október 17 – én, amikor gróf Tisza István elismerte a háború elvesztését, általánossá vált a kormányzati válság. Október végén Wekerle Sándor miniszterelnök kormánya nevében immáron negyedszer mondott le. 1918. október 25 – én a Károlyi-pártból, a Polgári Radikális Pártból és a Szociáldemokrata Pártból megalakult a Magyar Nemzeti Tanács, melynek gróf Károlyi Mihály lett az elnöke. Ugyanebben az időben diák- és katonatanács is alakult. A katonatanácsot azok a tartalékos tisztek hozták létre, akik közül sokan orosz hadifogságból tértek vissza. A helyzetet csak súlyosbította, hogy a fővárosban tüntetés tüntetést ért. Október 28 – án a tömeg a Lánchídon át a Várba igyekezett, hogy követelje Károlyi miniszterelnöki kinevezését, amikor a pesti hídfőnél az utat elálló csendőrök belelőttek a közeledőkbe, és a lovasrendőrök nekiugrattak a tömegnek. Ez az esemény volt a "lánchídi csata", ami a gátszakadást jelentette a forradalom előtt. Ez a vérontás a Nemzeti Tanácsot határozottabb magatartásra késztette, és már nem volt hajlandó többé tárgyalni a kormánnyal. A fővárosi rendőrség többsége, a lánchídi sortűz következményeitől tartva, csatlakozott a Nemzeti Tanácshoz. Október 30 – án az esti órákban kitört Budapesten a forradalom. A Vörösmarty téren a Károlyi-párt székháza előtt összeverődött katonák letépték csákójukról a császári-királyi hadijelvényt, és helyére őszirózsát tűztek, mint új jelképet. Az sokasodó tömeg, becslések szerint tízezer ember, a Keleti pályudvarra özönlött, és megakadályozta újabb egységek frontra való küldését. Az éjszakai órákban, ahogyan a katonatanács tervei is szóltak, elfoglalták a városparancsnokságot és a főkapitányságot, valamint a hivatalokat és a pályudvarokat. Ugyanezen a napon kapott utasítást Horthy Miklós altengernagy a flotta átadására, amit másnap végre is hajtott. Október utolsó napján a Viribus Unitis fedélzetén aláírták az átadási okmányokat a délszlávokkal. Október 31 – én a délelőtt folyamán őszirózsával felvirágozott munkások ezrei vonultak a belvárosba, ahol Károlyit és a köztársaságot éltették. A fővárosi eseményekhez hasonlóan a vidéki városokban is tüntetések zajlottak le, megalakultak a helyi nemzeti tanácsok, és a falusi lakosság is a forradalom mellé állt. Az események hatására a Habsburg-hatalom meghátrált. Még ugyanezen a napon József főherceg a király megbízásából Károlyit miniszterelnökké nevezte ki, hivatalosan is elismerve a forradalom győzelmét, délelőtt folyamán pedig megalakult a polgári demokratikus népkormány a Nemzeti Tanács pártjaiból. Este azután Károlyi ismertette kormánya programját a függetlenségi és választójogi törvények megalkotásáról, a gyülekezési, az egyesülési jog és a sajtószabadság biztosításáról, a gyökeres földbirtokreformról. Ettől kezdve már gyorsan peregtek az események . November 2 – án megalakult a Budapesti Munkástanács, és a tömeghangulat hatására hamarosan az uralkodó IV. Károly lemondónyilatkozatot írt alá. November 16 – án a Parlament előtt kiáltották ki a független Magyar Népköztársaságot, a tömeg örömujjongása közepette.
Az új kormány nagyon súlyos helyzetben vette át az ország irányítását. Az antant 1918. november 3 – án Padovában a Monarchiával, november 13 – án Belgrádban pedig Magyarországgal írta alá a fegyverszünetet. A belgrádi egyezmény az antantbarát Károlyi és kormánya, valamint a magyar közvélemény számára is rendkívül súlyos csapás volt. Az egyezmény a megszállási vonalat a Drávánál és a Marosnál jelölte ki. A szerbek , a románok, valamint a csehek ezen a vonalon túl is nagy országrészeket szálltak meg. Elgondolásuk az volt, hogy az antanttól korábban kialkudott területeket birtokba véve, a végső rendezéshez a békekonferencia számára is kész helyzetet teremtsenek. A csehek arra hivatkozva, miután október 30 – án Turócszentmártonban kimondták Szlovákia elszakadását Magyarországtól, hogy az antant elismerte a csehszlovák államot, kezdték megszállni Szlovákia nyugati településeit. Az antant pedig erőteljesen segített is ebben, mert jegyzékben szólította fel a magyar kormányt Szlovákia átadására. A cseh vezetőknek Benesnek és Masaryknak sikerült a természetes határok elvét hangoztatva nagyon előnyös rendezést kiharcolni az antantnál, s ennek következtében az újabb megszállási vonalat a Duna és az Ipoly mentén húzták meg. A román hadak miután az erdélyi románok december 1 – én Gyulafehérvárott kimondták egyesülésüket Romániával, elfoglalták a Székelyföldet, és tovább nyomultak előre. Az antant jóindulatú beleegyezésével 9 várost megszálltak, 1918. karácsonyán már Kolozsvárt is birtokba vették. 1919. január közepéig folytatták előnyomulásukat, ekkor azonban a Székely Hadosztály egységei súlyos harcok árán Csucsa térségében megállították őket. A délszávok se maradtak sokáig tétlenek. 1918. november 25 –én tartották meg hivatalosan Újvidéken a nagy nemzeti gyűlésüket, ahol elhatározták a Magyarországtól való elszakadást a szerémségi, a bánáti, a bácskai és a baranyai országrészekre vonatkozóan. Ezek a területek csatlakoztak az új Szerb – Horvát – Szlovén Királysághoz. A Károlyi-kormány mindenekelőtt az antant jóindulatát akarta megynyerni, de Magyarország területi épségét is megőrizni. Azt a taktikát gondolta véghezvinni, hogy gyors ütemben leszereli a hadsereget, demokratikus reformok sorozatát vezetti be, és hajlandónak mutatkozik a nemzetiségi igények messzemenő kielégítésére. Ezt a célt szólgálta volna Jászi Oszkár "keleti Svájc" terve. Az antant azonban nem méltányolta ezt az igyekezetet, és megtartották Magyarországgal szemben a gazdasági blokádot. Főleg a szénhiány, fokozta a termelés zavarait, növelte a munkanélküliséget és a létbizonytalanságot. A délszlávok, a szlovákok, és a románok elzárkóztak mindennemű megegyezéstől, kizárólag szomszédos testvérországaikhoz kívántak csatlakozni, természetesen minél nagyobb elcsatolt területtel. Ebben a helyzetben maradt az ország számottevő védelmi erő nélkül. Az első hadügyminiszter Linder Béla a hadsereg felszámolását és leszerelését tartotta a legfőbb feladatának, és utódai sem tudták létrehozni az ütőképes új haderőt. A belpolitikai helyzetet tovább bonyolította, hogy 1918. november 24 – én volt orosz hadifoglyok vezetésével megalakult a Kommunisták Magyarországi Pártja, mely politikai pártnak Kun Béla lett az elnöke. A KMP és lapja saját elképzeléseinek népszerűsítésén túl azon igyekezett, hogy a polgári pártokat és különösen a Szociáldemokrata Pártot lejárassa. A polgári kormány a parasztság megnyerésére és kielégítésére 1919. februárjában a földreformról törvényt hozott, mellyel az 500 holdon felüli világi és a 200 holdon felüli egyházi birtokok kártérítés mellett kisajáttíttatnak és föloszttatnak. A földosztás ellen lépett fel a két munkáspárt is, mert hátrányosnak tartották a kistulajdonosok számának gyarapodását, és mert veszélyeztetve érezték a városi munkásság élelmiszer-ellátását. 1919. elején a kormány fellépett a létrejött jobboldali szervezetekkel szemben, hogy helyzetét megszilárdítsa, és felkészült a kommunistákkal való leszámolásra. Erre az okot a február 20 – ai tüntetés szolgáltatta. Ezen a napon a kommunisták és a feltüzelt tüntetők a Népszava szerkesztősége előtt tiltakoztak a szociáldemokraták politikája ellen. A tüntetés lövöldözésbe torkollott, és a történtekért a KMP-re hárították a felelősséget. A párt vezetőit letartóztatták. A karhatalom nem érte el célját, mert az események hatására a kommunisták befolyása csak tovább erősödött. A közhangulat nyomására Károlyi elrendelte, hogy a letartóztatott kommunista vezetőket politikai foglyokként kezeljék. Ez azt jelentette, hogy a bánásmód velük szemben gyökeresen megváltozott, látogatókat fogadhattak, megbeszéléseket tarthattak. Február végén és március elején az események tovább fokozódtak. Több megyében és járásban, valamint vidéki városban a munkástanács vette át a közigazgatást. Pattanásig feszültté vált a helyzet. S hamarosan Budapesten be is következett a pillanat, amikor kikiálltották a Tanácsköztársaságot.
Amikor 1919. március 21 – én Budapesten kikiáltották a Tanácsköztársaságot, Oroszország után megszületett a világ második proletárállama. Az új társadalom felépítésének munkáját vállaló rendszer széles munkás összefogásra támaszkodott, a szövetségi politika sajátos válfajára, ahol a proletár fogalmában benne foglaltatott mindenki aki munkabért kap, a gyári munkástól a tisztviselőkön át az írókig. A baloldali szociáldemokraták, a Szocialista Párt, és a Forradalmi Kormányzótanácsnak a vezéregyénisége, a külügyi népbiztos, Kun Béla volt. A Tanácsköztársaság új külpolitikát és nemzetiségi politikát képviselt, igyekezvén hozzáigazodni a változó politikai eseményekhez. Nem állott a történeti Magyarország integritása alapján de nem is volt hajlandó minden feltétel nélkül átengedni az ország egyes részeit a leplezetlenül hódítási célokat követő szomszéd államok hadseregeinek. Határozottan elutasította a Vix-jegyzéket. Az első kiáltványaiban háborút hirdetett az ország bányáinak, élelmiszer-termelő vidékeinek felszabadítására, harcot hirdetett többek között a román bojárokkal szemben, és szövetségre hívta más országokkal együtt Románia proletariátusát is. Rendelkezéseit a formális jogi helyzetnek megfelelően az egész országra érvényesként adta ki, noha nem volt kétséges, hogy életbe léptetésükre a megszállt területeken nem fog sor kerülni soha sem. Az antanthatalmak kezdetektől a legellenségesebben tekintettek a Tanácsköztársaságra, mert az határozott fellépésével rövid idő alatt nagy nemzetközi tekintélyt vívott ki magának, amilyet a Károlyi-rendszer sem tudott elérni. Kun Béla 1919. március 24 – én jegyzékben javasolta a nagyhatalmaknak a határkérdések rendezését a népek tényleges önrendelkezése alapján. Válaszként erre április első napjaiban a békekonferencia küldötteként Smuts angol tábornok Budapestre utazott és felajánlott egy a Vix-jegyzéknél kedvezőbb, 25 km-rel keletebbre húzódó új demarkációs vonalat. E javaslat nem adta a román hadvezetés kezére Nagyszalonta, Nagyvárad, Szatmárnémeti környékét, de semlegesítés címén e városokat is kivette a Tanácsköztársaság uralma alól. A forradalmi kormány ellenjavaslatában kedvezőbb megoldást kért, és szabad forgalmat Erdélybe. Lényegesebb azonban az a kívánsága volt, hogy hívják össze Magyarország és a szomszédos országok képviselőit olyan nemzetközi konferenciára, ahol ezek egymás között tárgyalnák meg a határkérdéseket és a gazdasági ügyeik jövendő formáit. Az egyezkedésre hajló angolszász politikával szemben inkább azonban a sokkal keményebb francia vonal érvényesült, mely úgy ítélte, meg kell engedni a cseheknek és a románoknak, hogy hadat üzenjenek a magyaroknak. Franchet d’Esperay tábornok a helyszínen szervezte a Tanácsköztársaság elleni inváziót, bár félsikerrel, mert a Szerb – Horvát – Szlovén Királyság nem állt teljes mértékben kötélnek, Csehszlovákia pedig nem volt felkészülve az ilyen akcióra. A román koronatanács 1919. április 10 – én a támadás mellett döntött. Elsősorban azért, hogy területi igényeit minél nagyobb térség megszállásával biztosítsa, másrészt pedig hogy megakadályozza a két szovjet köztársaság egyesülését, a kommunizmus látványos térhódítását a Duna – medencében. Ez a második indok megegyezett az antant célkitűzéseivel is e témakört illetően. 1919. április 15 – én este a magyar–román demarkációs vonal teljes hosszán nagy erők bevetésével megkezdődött a román támadás. A fő csapást a Técső–Szatmár–Csucsa vonalon elhelyezkedő székely csapatok ellen intézték. A Tanácsköztársaság kikiáltásakor a Székely Hadosztály a 12 ezer katonájával, 649 tisztjével volt az egyetlen akcióképes, elég jól fölszerelt s egyben a legnagyobb létszámú ütőképes alakulat. A hadvezetőség támogatta, de a politikai vezetés és a hadosztály között kölcsönös volt a bizalmatlanság. Hamarosan azonban súlyos harcok alakultak ki és végül fel kellett adni Szatmárt, Nagyváradot, április 23 – án pedig már Debrecent is. Minden frontszakaszon rendetlen visszavonulás kezdődött meg. A Székely Hadosztály eleinte harcolva, súlyos veszteségeket szenvedve vonult vissza, majd megszakította a kapcsolatot Budapesttel. Április 27 – én a francia haderő is megmozdult és megszállták Makót, Hódmezővásárhelyt. Hovatovább az északkeleten meginduló csehszlovák csapatok Munkács közelében összetalálkoztak a román csapatokkal. Ekkor Kun Béla kétségbeesett táviratban fordult Wilson amerikai elnökhöz, majd Csehszlovákia, a Szerb – Horvát – Szlovén Királyság, és Románia kormányához, fenntartás nélkül elismerte ezen szomszédos országok összes területi-nemzeti követeléseit, remélvén hogy lélegzetvételnyi szünethez juthat az ország. A román királyi hadsereg május elsejére elérte a Tiszát, így Szegedtől északra a Vix – jegyzékben foglaltaknál vagy az 1916. évi bukaresti titkos szerződésben leírtaktól is nagyobb területet hasított ki a magyar államból. A Tiszánál a front megmerevedett, bár a román vezérkar felkínálkozott az antant főparancsnokságánál a további támadásra, egymagában azonban nem akart kockáztatni. A párizsi békekonferencia sem engedélyezte az újabb előnyomulást, a védelem is megszilárdult. Ebben döntő szerepe volt annak, hogy Szovjet-Oroszország, a Tanácsköztársaság egyetlen szövetségese, nagyszabású támadást készített elő a Dnyeszternél, hogy a magyar forradalmat tehermentesítse. 1919. május 30 – án a magyar Vörös Hadsereg megindította a támadást északkelet felé, hogy a cseh csapatokat megverve egymástól elvágja a csehszlovák és a román hadakat, ezt követően pedig a Tiszán átkelve, a román erők ellen forduljon. Ez Kárpátalja felszabadításának és az ukrán vörös hadakkal való kapcsolatteremtésnek volt az előkészítése. A román erőkkel nagy összecsapásokra nem került sor. Kisebb csatákkal-összecsapásokkal kényszerítették őket Nyíregyháza környékén a Tisza jobb partjának a kiürítésére. A győzelmes északi magyar hadjárat hatására a párizsi békekonferencia eleinte hajlandónak mutatkozott Magyarországot meghívni a béketárgyalásokra. Diktátumként június 13 – án Clemenceau közölte a márciusban megállapított végleges határokat, de azt megígérte, hogy a román csapatokat kivonják a Tiszántúl egyes részeiről, amint a Tanácsköztársaság kiüríti az elfoglalt északkeleti területeket. Kun Béla válaszjegyzékében a kijelölt határvonalak képtelenségét hangoztatta, de nem utasította el ezek elismerését. Végül Párizs ultimátumban követelte az északi területek kiürítését, ami hamarosan megtörtént, azonban a románok nem vonultak vissza a Tiszától. A párizsi ígéretben foglalt tiszántúli részek felszabadítására a magyar Vörös Hadsereg július 20 – án támadást indított. A kezdeti sikerek után azonban az antant által jól felszerelt, és túlerőben lévő román hadsereg ellentámadása elől vissza kellett vonulni. 1919. július 30-án három román hadosztály átkelt a Tiszán, és Budapest felé indult. A Vörös Hadsereg felbomlott, a csapatok parancsot kaptak a harc beszüntetésére, a Forradalmi Kormányzótanács lemondott. A 2. székely dandár mindenesetre egészen Sopronig fegyelmezetten vonult vissza. A Tanácsköztársaság ezzel tulajdonképpen megdőlt. A román hadak akadálytalanul törhettek előre Magyarország szívébe.
1919. augusztus 4 – én a román hadsereg bevonult Budapestre. Két nap múlva polgári ellenforradalmi kabinet alakult, mely a román hadvezetés teljes ellenőrzése alatt állott. De önálló fegyveres erőt teremteni ez sem tudott, mert a megszállók ezt teljesen lehetetlenné tették. Az így kialakult helyzetben, amikor a békekonferencia sokszori sikertelen sürgetése, majd ultimátuma után a román hadsereg november közepén kivonult a fővárosból és a Duna –Tisza közötti területekről, az eredetileg kisszámú, a Tanácsköztarsaság idején még mindössze pár száz fős, francia védelem alatt álló Horthy – féle nemzeti hadsereg bevonulhatott Budapestre. S ezen események után hosszú időre ez határozta meg a magyar belpolitika alakulását. Jelentette ez azt is, hogy az antant által hatalomra segített ellenforradalmi rendszerrel kötötték meg a magyar békeszerződést. Az 1920. januárjában Apponyi Albert gróf vezetésével Párizsba utazó magyar békeküldöttséget a győztesek nem érdemi tárgyalásra, az egyezmény előkészítésére, hanem jószerével a kész békefeltételek átvételére hívták meg. Apponyi megpróbálta a tárgyalások kezdeményezését, a konferencia ezt azonban elutasította, és csupán arra adott lehetőséget, hogy január 16 – án Magyarország helyzetéről, valamint a magyar kormány álláspontjáról mondjon beszédet. Elegáns, francia, angol és olasz nyelven megtartott előadásában összegezte mindazokat az érveket, amelyeket a magyar békeelőkészítő bizottság kidolgozott és egy sor jegyzékben átadott a konferenciának. Később ezeket a jegyzékeket használták fel a szomszédos államok arra, hogy tisztában legyenek azzal, tulajdonképpen mit is sikerült megszerezniük Magyarországtól. Magyar részről megkísérelték meggyőzni a győzteseket arról, hogy a kijelölt határok még részleteikben sem a nemzeti önrendelkezési jognak, sem az etnikai elvnek nem felelnek meg. Utóbbit a Kárpát-medencében igazságosan sehogyan sem lehet érvényesíteni. Nyomatékosan hangsúlyozták a régi Magyarország gazdasági egységét, nyomós érveket hozva fel a közlekedéstől, vízgazdálkodástól a munkaerő-vándorláson át az egyes tájegységek egymásrautaltságáig, megkisérelvén a gazdaságot mentesíteni a politikai feldarabolás nagyon is várható következményeitől. Az igen alaposan és tudományosan összeállított gazdaságföldrajzi és statisztikai anyag a magyar gazdaság kivívott pozícióinak és távlati érdekeinek a védelmét volt hivatva alátámasztani. A jegyzékek a Magyarország sorsáról hozott döntéseket megalapozott bírálatban részesítették, de a szakszerű elemzéseket mindegyre átszőtte az érvelés, a múlt szépítésének szándéka és a hivatkozás a magyar kultúrfölényre. A magyar küldöttség nem képviselhetett egy meghatározott álláspontot, hanem variációkkal dolgozott. Kivitelezhetetlennek tartotta az etnikai elvet, de erélyesen tiltakozott a színmagyar városok elcsatolása ellen is. Felkínálták, hogy a történeti magyar állam volt nemzetiségei teljes autonómiajogaik birtokában tartozzanak Magyarországhoz, mégha senki sem hitt ennek a sikerében. A magyar hivatalos politika Csehszlovákia, Lengyelország és Románia példáján felismerte, hogy Franciaország kegyeibe a Szovjet – Oroszország ellenes fronthoz való csatlakozással lehet bejutni. Tapogatózások indultak március folyamán a francia politikai és gazdasági élet bizonyos körei felé, amelyek Budapestet is be akarták vonni a szovjetellenes háborúba. Ezek a párizsi körök Magyarországot egy új államszövetség tagjaként Franciaország délkelet-európai gazdasági előörsévé akarták kiépíteni, és egy kedvezőbb, Erdélybe is belenyúló határokat megszabni. Ezért a döntő ár az lett volna, hogy a franciák több százezres magyar hadsereget állíthassanak fel Lengyelország megsegítésére. A Paléologue-vonal azonban gyorsan elbukott, és a tervezés nem is lépett ki a tapogatózások stádiumából. Erdély kérdésében a magyar delegáció többvariációs javaslatot terjesztett elő. Elsőként hogy legyen autonóm tartomány Magyarország határain belül, majd pedig hogy legyen teljesen független, mintegy Svájc – szerű állam, ahol az ott élő etnikumok egyensúlyát biztosítanák. A belső erdélyi nemzeti jogok garanciáját három, túlnyomórészt egy etnikum által lakott, és egy negyedik, vegyes nyelvű közigazgatási autonóm terület kialakításában látták, melyeket egy háromnyelvű központi kormány s nemzeti kataszterre épülő parlament irányítana. Legvégül a magyar küldöttség Erdélyre, akárcsak a többi vitás területre, népszavazást kért. Záróakkordként hangoztatván, hogy „előre is alávetjük magunkat e népszavazás eredményének, bármi legyen is az”. Azonban a békekonferencia már mindent előre eldöntött, és a magyar delegáció összes javaslatát elutasították. Igencsak gyenge vígasz volt az ezt közlő Millerand-levél, amely burkoltan ugyan beismerte a rendezés egyes igazságtalanságait, de azt is hogy ez törékeny, és a legcsekélyebb változtatás az egész rendszert tenné értelmetlenné. Talán ez egy látomásszerű víziója volt ez a jövőnek? Mindenesetre a későbbi történelmi események a XX. század során több ízben is bizonyították ezeket az igazságtalanságokat, de az ekkor megszabott rendszer törékenységét is.
A magyar–román határt meghagyták a nagyhatalmak közötti kompromisszum alapján az előző évben megtervezett vonalon. Románia némileg kevesebbet kapott mint amit 1916 – ban ígértek. A nyugati határát az angol és francia szakértők javaslatainak alapján megrajzolt vonalon rögzítették, míg az európai ügyekben nem igen elkötelezett, de tárgyilagosabb amerikai szakértők, valamint a külön utakon járó olasz politikusok egy 30 – 60 km-rel keletebbre fekvő államhatárt javasoltak. De aztán eljött az a nap, amelyet nemzeti gyásznapként élt meg akkor is az ország. 1920. június 4 – én aláírták a békeokmányt Trianonban. Gróf Apponyi Albert nem volt hajlandó ezt megtenni, ám megtették mások, Drasche – Lázár Alfréd követ és Bernárd Ágoston népjóléti miniszter. Hiába volt Apponyi figyelmeztetése és átka, nevezetesen hogy nem szabad aláírni, s ha mégis, akkor „ Száradjon el az a kéz, amely aláírja.” A békeszerződés okmányában 14 rész tartalmazta a hazánkra vonatkozó döntéseket. Ezek a következőek voltak :

I. A Nemzetek Szövetségének egyességokmánya
II. Magyarország határai
III. Politikai rendelkezések
IV. Magyarország érdekei Európán kívüli
V. Katonai, hadihajózási és légihajózási rendelkezések
VI. Hadifoglyok és sírhelyek
VII. Büntető rendelkezések
VIII. Jóvátétel
IX. Pénzügyi rendelkezések
X. Gazdasági rendelkezések
XI. Légi közlekedés
XII. Kikötők, vízi utak és vasutak
XIII. Munka
XIV. Vegyes rendelkezések
A trianoni békeszerződéssel Magyarország Közép-Európának gazdasági és katonai erő szempontjából a leggyengébb országa lett, de egyúttal a legkisebb is. Területi értelemben ez a csökkenés nagyon drasztikus volt. Magyarország az I. világháború előtt Horvátország nélkül 283 000 km2 –rel rendelkezett. A békediktátum döntése nyomán ez 93 000 km2 lett. A Román Királysághoz csatoltak 102 813 km2, a Szerb – Horvát – Szlovén Királysághoz 63 000 km2, Csehszlovákiához 63 000 km2, Ausztriához 4000 km2, Lengyelországhoz 589 km2, Olaszországhoz 21 km2. Lakosságát tekintve a 18 millióról 7,6 millióra csökkent. A szomszédos győztes államokhoz került így 3,4 millió magyar. Ezen új, területileg megnagyobbított országokhoz olyan magyar területeket is csatoltak, ahol a magyar lakosság teljesen vagy döntő többségű volt. Ezt a magyar államot volt hivatva kordában tartani az I. világháború után létesült Kis-antant szövetsége, melynek a tagállamai ugyanezek az országok voltak. Területileg ez a szövetség együttesen 683 000 km2 volt, lakossága pedig 47 millió fő, és céljait tekintve első sorban azért létezett, hogy Magyarország ne kereshesse a nemzetiségi elvre alapozott jogait. A magyar Nemzetgyűlés az 1920. november 13 – án tartott, sorrendben a 128. ülésén tűzte napirendi pontjára a békeszerződésről szóló törvény becikkelyezését. Ennek az elfogadása nem igen lehetett kétséges, hiszen más választása a Parlamentnek nem volt. Miután többször is áttalnulmányozták a honatyák a dokumentumot, 1921. július 26 – án becikkelyezték azt, s ezzel a trianoni diktátum törvényerőre emelkedett mint 1921.XXXIII.Tc.
Az tény, hogy a történeti magyar állam felbomlása a forradalmak leverésével, a súlyos nemzeti sérelmeket tartalmazó békerendezéssel együttesen ment végbe. Ez nagyban akadályozta, hogy az országban egy demokratikus hatalmi apparátus honosodjék meg, melynek keretében a magyar társadalom az átalakulás folyamatait, természetes keserveit megemészti, és az új viszonyokhoz építő módon illeszkedve a szomszédos népekkel közösen az együttműködés rögös útjait kereshesse. Az imperialista győztesek békerendszerét nemcsak a vesztes országok revíziós vágytól égő polgársága ítélte el. A vezető antantpolitikusok valójában a világégés előttinél nagyobb feszültséget teremtettek a Duna-medencében is, kiszolgáltatva ezeket az országokat a nagyhatalmi érdekpolitikának, amikor a Habsburg – monarchia túlhaladott viszonyai helyett a korszerűbb rendezést akarták végrehajtani. A nem túlzottan távoli jövő igazolta is ezt a tévedést.
Magyarország és a szomszédos államok számára az I. világháborút lezáró békedöntés nyomán Európa ezen szegletében megváltoztak a politikai és erőhatalmi állapotok. Új államok születtek az Osztrák – Magyar Monarchia romjain, de elsősorban Magyarország területein. Északon megszületett a Csehszlovák Köztársaság, Keleten a Román Királyság ( területét jócskán megduplázva ), és Délen a Szerb – Horvát – Szlovén Királyság. Röviden nézzük meg ezeket az államokat!
A Csehszlovák Köztársaság
A valamikori Cseh Királyság és a szlovák népelem lakta területekből hozták létre a párizsi légkört nagyon kedvelő győztesek. Határait úgy húzták meg, hogy ebben az új országban 881 000 magyar, 1,5 millió német és 500 000 ukrán is helyet kapott. Ezek a népelemek most kisebbségsorsba kényszerültek. Jelentős volt az innen menekültek vagy kiutasítottak száma is, 130 000 emberrel. Az ország létrejöttéért az I. világháború idején igen szívós és eredményes harcot folytatott a cseh és a szlovák emigráció, melynek vezéregyéniségei Karel Kramar, Vaclav Klofac, Tomas Masaryk és Eduard Benes voltak. Az 1920 – ban meghozott alkotmány szerint a legfőbb törvényhozó hatalmat a Parlament gyakorolta, és ezen testület tagjait az ország polgárai demokratikus úton választották. Az ország a lakosai számára viszonylagos jólétet tudott biztosítani, de a kisebbségben élő népeket mindig is komoly gondnak vette. Példaként említhető, hogy különféle ürügyekkel vagy megvonta, vagy megtagadta az állampolgárságot a nemzetiségiek egy részétől. Az alkotmányos jogok viszont csak az állampolgársággal rendelkezőknek voltak biztosítva. Az alkotmány részét képező nyelvtörvény 20% - ban határozta meg azt a nemzetiségi arányt, amely felett a hatóságok kötelesek voltak az ügyeket a kisebbség nyelvén intézni. Ez a százalékos arány azonban a járásokra vonatkoztatva volt érvényben, ezért aztán úgy húzták meg a járások határait, hogy azokban a magyarok aránya ne érje el ezt a törvényben megszabott határt. Hamarosan megkezdték a magyar iskolahálózat felszámolását is oly módon, hogy az oktatást nagyon magas tanulói arányhoz kötötték. Ezen felül az iskolák fenntartásához szükséges anyagiakat nem biztosították. Megemlíthető még a földreform is, melynek során a magyar földbirtokosoktól elvett földeket elsősorban szlovák igénylőknek adták.
A Román Királyság
Románia a bukaresti titkos szerződés értelmében jelentős területekre számíthatott, azonban ez az érvényét veszítette, amikor az 1916 – os vereségük után még a háború során békét kötöttek a Központi Hatalmak Szövetségével 1918 – ban. De nem alakult rosszul a tervezés, mert később mégis sikerrel használták ki a szomszédos államok nehéz helyzetét. Ebben az országnagyobbító munkában kiemelkedő szerepet játszott Ionel Bratianu . Elsőként Besszarábiát vették a birtokukba 1918. januárjában, majd a világháború végén és azt követően elfoglalták Erdélyt, utána pedig Kelet – Magyarországot. Hívatlanul ugyan, de Budapesten is úgymondd „vendégeskedtek” . A trianoni diktátummal nemcsak területileg jócskán megnövekedve, de 1,7 millió magyar anyanyelvűt uralmuk alatt tartván kerültek ki a világháborúból. Ez a hatalmas nemzeti siker azonban nem tüntette el a belső ellentéteket. Az alkotmányt 1923 – ban hozták meg, mely szerint a törvényhozó hatalmat a király és a Parlament gyakorolta, a végrehajtó hatalom pedig a kormány kezében volt. Azokon az erdélyi részeken, ahol a magyarság összefüggő tömbben élt, a választókerületeket oly módon alakították ki, hogy románok lakta részekkel vegyítették. De ez mellett rendszeresen kihagytak a választójogi névjegyzékből sok magyar anyanyelvűt, akik ezért nem is szavazhattak. Ezért több magyarok lakta részről is román képviselő lett a győztes a választásokon. Az oktatás terén is reformokat hajtottak végre a magyarság kárára, amikor 1919 – 1920 – as tanévben mintegy 900 iskolában szüntették meg a magyar nyelvű tanítást, ezen felül felszámolták a magyar nyelvű felsőoktatást. Rengeteg köztisztviselő és egyéb menekült hagyta el Erdélyt a románok erőszakossága és igazságtalansága miatt. Az Országos Menekültügyi Hivatal kimutatása szerint 197 035 magyar ember. A földbirtoktörvény Erdélyben szintén elsősorban a magyarokat súlytotta. Elvették az egyházak, az iskolák és a községek birtokait, lehetetlenné téve a működésüket, a létüket.
A Szerb – Horvát – Szlovén Királyság
A délszlávok nagy álma, a közös állam a főellenség, a Monarchia összeomlásával megvalósult. 1918. december 1 – én kikiálltották a Szerb – Horvát – Szlovén Királyság megalakulását, élén a szerbiai Karađorđević dinasztiabeli I. Péterrel . Mivel ez az állam Szerbia vezetésével jött létre, érthető volt hát a szerb hegemónia is. A háború idején több délszláv politikus is harcolt egyrészt az emigrációban, egyrészt Szerbiában ennek az államnak a megalakulásáért. Közülük is Nikola Pašić és Ante Trumbić játszottak kiemelkedő szerepet. Itt is, akár a Román Királyságban, a belső ellentéteket nem sikerült elsimítani. Említést érdemel a szerb – horvát konfliktus, amely már nagyon korán kiéleződött, nemsokkal a délszláv állam megalakulása után. Azokon a részeken, amelyeket a Szerb – Horvát – Szlovén Királysághoz csatoltak, sok magyar is élt. Főleg Horvátország északi részein, Baranyában, Bácskában, Bánátban, valamint Szerémségben. Mellettük a másik legnagyobb kisebbség a németség volt. Az I. világháború után végrehajtott földreform a leginkább a magyar és a német birtokosokat érintette, de azáltal hogy ezeket az elvett földeket kizárólag a betelepített dobrovoljác családok kapták, érintve volt az egész őslakosság is. Mert ezzel teljesen felborították az addigi etnikai egyensúlyt. Az tanügyi helyzet sem maradhatott olyan, amilyen a háború előtt volt. A valamikori működő magyar iskolákból az iskolarendszer szerb érdekű átszervezésének a végére már csak egyharmada maradt, de az ugyanebben az évben meghozott kormányrendelet a magyar középiskolákat is drasztikusan érintette. A kisebbségi sors itt sem volt könnyű, a többi új állam keretében sem volt az!
Amikor az emberek Trianonról hallanak, vannak akik megértik ezt a szörnyű igazságtalanságot Magyarországra nézve, vannak akik csak legyintenek mondván, hogy nem olyan súlyos dolog, és vannak ( főleg Franciaországban, Angliában, Németországban ) akik nem is tudják azt sem mi is a trianoni békediktátum. Mi nagyon is jól tudjuk mindezt! A Trianon – szindróma nagyon ismert jelenség még ma is a magyarok körében. Ennek azonban nem csak az azóta bizonyítottan megnőtt öngyikosságok száma a mutatója. Vannak más elemei is. De nézzük sorban meg, mi is mindaz, ami ide tartozik. Az ország sorsa a kiegyezéssel rendeződni látszott 1867 – ben. De amikor a világtörténelmi események felgyorsultak, a XIX. század végén és a XX. század elején, Magyarország nem lévén független állam, olyan politikát kellett hogy folytasson, amit az osztrák politikai körök határoztak meg. S ez nem arról szólt, hogy a Monarchia magyar részének az érdekeit vették figyelembe. Sajnálatos tény az is, hogy nem volt ebben az időben olyan politikus, párt, vagy csoportosulás, amelyik esetleg sikerre vitte volna Magyarország önállósulásának az ideáját. A magyar nemesség soraiban se találunk ilyen személyeket sokat. Amikor eljött az I. világháború ideje, akkor hazánk igen derekasan kivette a részét belőle. De ez olyan folyamat volt, amiben minden résztvevő állam ugyanígy cselekedett. Irdatlan emberi, anyagi, erkölcsi beruházás volt ez, ami nem hozta meg a várt sikert. A világháború végén, amikor bizonyossá vált a Monarchia felbomlása, politikusaink egy újabb hibával gyarapították döntéseik tárházát. A haza végveszélyben volt, mégsem hívták a magyar csapatokat haza, állították őket a határok védelmére. Ehelyett leszerelték őket, teljesen kiszolgáltatva az országot a győztesek kénye – kedvének, amiben a győzelemittas szomszédos államok örömmel segédkeztek. Pedig ekkor még volt olyan katonai potenciál, ami megállíthatta volna a Magyarországra törő ellenséges hadakat. Ebben a folyamatban az őszirózsás forradalom és a Tanácsköztársaság léte csak súlyosbította a helyzetet, bár a Székely Hadosztály jó példa az ellenség feltartóztatására. Igaz az is, hogy egy ilyen akció borzalmasan nagy veszteségekkel járt volna hazánkra nézve, de az ellenségre nézve is! Az sem teljesen biztos, hogy ezt a hatalmas emberi, anyagi veszteséget vállalták volna a franciák, angolok, csehek, szlovákok, románok, szerbek. Bekövetkezett az, amitől talán sokan tartottak, hogy még Budapest is az ellenség kezére került. Ekkor kezdődött csak el igazán az ország kifosztása! A hatalmas emberi, területi és gazdasági veszteség minden magyar családot érintett. Trianonban mindez írásos formát is kapott, és teljesen új helyzet állott elő. Magyarország olyan vesztese lett ennek a világháborúnak, mintha kizárólag egyedül ő lett volna az oka kirobbanásának. Kimondták a magyarságra ezáltal a kollektív bűnösséget. Ezt a szomszédos államok is gyakorolták a hozzájuk került magyarságra nézve. Megkezdődött a magyarság kollektív harca a fennmaradásért, határokon belül és kívül! Talán méltóképpen fejezi ki a magyarság helyzetét Mikes Imre jellemzése, mert ugyan ő az erdélyi magyar kisebbséggel kapcsolatban mondta ezen mondatokat, ám áll a többi leszakított részen élő honfitársainkra is : „ jogbizonytalanság, kultúrális elnyomás, tudatos gazdasági tönkretétel, egyenlőtlen közteher, nacionalista törvényalkotás és végrehajtás, reakciós választási törvény, csendőri és közgazdasági terror, a magyar nyelv száműzése, egyházi és iskolai intézmények üldözése, a gyulafehérvári pontok semmibevétele.” A mai napig érezhető ez, hiszen a szórványban élő magyarokat mindenütt elnyomják, megkülönböztetik, és a cél 1920 – óta mit sem változott: valahogyan asszimilálni kell őket, elűzni vagy kiírtani. A trianoni döntés, de a többi Párizs környékén született döntés is, azt eredményezték, hogy a legyőzött államok a revíziós politikában látták ennek a problémának a megoldását. Ez pedig előre vetítette végső soron a következő nagyméretű konfliktust. Magyarország esetében tehát elmondható az, hogy nem is volt nagy választása, amikor ezt a revízionista utat választotta, hiszen Németország és Olaszország voltak azok, akiktől remélni lehetett ezt a folyamatot. Ez a tendencia nemcsak az egyszerű polgár életszemléletében okozott változást, mert a trianoni diktátum nyomán milliószámra nehezedtek meg az életlehetőségek, tovább tetézve a világháborús nyomort, de a menekültek és a maradók közös szembehelyezkedése Trianonnal párosult a magyar politikusok és diplomaták a békeszerződésről, a revízióról vallott felfogásával. Látszott ez a különböző művészetekben, és tudományokban is ( földrajz, történelem ), nemcsak a politikában. Teljesen újra kellett szervezni szinte minden olyan dolgot, ami egy állam működéséhez elengedhetetlen. Szerény véleményem szerint tehát amennyiben a felelősség kérdését feszegetjük, hazánk csak annyira vétkes, mint Anglia, Franciaország, Oroszország, Németország, Olaszország, vagy a többi háborúban résztvevő állam. Az I. világháború mindenesetre nem miatta robbant ki, de még a következő világháború sem. Ez mellett elmondható még az, hogy a trianoni döntés amikor megalkotta Magyarországot, gazdaságilag teljesen romba döntötte azáltal is, hogy a háborúban kimerült államot teljesen új mezőgazdasági, ipari és kereskedelmi pályára kényszerítette, elkerülhetetlenné téve az ezeken belüli ágazatváltásokat, hiszen olyan területektől fosztotta meg, ahol ezen gazdasági egységek azelőtt jól működtek, illetve ahol a nyersanyagforrásaik voltak. A magyar állam eme kihívásoknak csak részben tudott megfelelni a húszas években. Emellett a szerződés kötelezte az országot arra is, hogy elismeri a szomszédos államok új határait, a hadsereg létszámát kifejezetten alacsony létszámban ( 35 000 ) határozta meg. Megtiltotta az általános hadkötelességen alapuló sorozást. Kötelezte az államot egy 30 éven át tartó jóvátétel megfizetésére is.
A szakdolgozat végéhez közeledve megemlíteném azt a tényt is, hogy amikor Magyarországra jönnek a felvidéki, az erdélyi, vagy éppen a délvidéki magyarok, sűrűn hallani rájuk azt hogy „ az a román”, vagy „ az a szerb”. Esetleg ezknek az embereknek azt mondják az anyaországbeliek, hogy „ de szépen és jól beszélsz magyarul!” Nos, ez is a trianon – szindróma része, mert valamiért nem tudják, hogy ezek a részek valamikor Magyarországhoz tartozóak voltak, és az ott élő magyarok is természetesen magyarul beszéltek, beszélnek még ma is. Talán egy napon megoldódik ez a probléma is, mint a kisebbségek helyzete is. Biztatást jelenthet az Európai Únió, de a jövő fogja majd megmutatni, beválik – e ez a remény…



Felhasznált irodalom

Bacsa Gábor, A magyar – jugoszláv ( S.H.S. ) határ megállapítása és kitűzése ( A trianoni szerződés szerint ) 1921 – 1924, Püski Kiadó, Budapest 1998

Balogh-Izsák-Gergely-Föglein, Magyarország története 1918 – 1975, Tankönyvkiadó, második kiadás, Budapest 1988

Bebesi György – B. Turi Katalin, Történelem 40 tételben, Nemzeti Tankönykiadó, Budapest

Böhm Vilmos, Két forradalom tüzében, Verlag für Kulturpolitik Kiadó, München 1923

Csoportszerzők, „…ahol a határ elválaszt”, Trianon és következményei a Kárpát – medencében, Kárpátia Könyvek sorozat, Balassagyarmat – Várpalota 2002

Csoportszerzők, 20. századi magyar történelem 1900 – 1994, szerkesztők: Pölöskei F., Gergely J., Izsák L., Korona Kiadó, második kiadás, Budapest 1997

Csoportszerzők, Magyarország története 1890 – 1918 2. kötet, főszerkesztő: Hanák P., Akadémiai Kiadó, harmadik kiadás, Budapest 1988

Csoportszerzők, Magyarorzság története 1918 – 1919 1919 - 1945 1. kötet, főszerkesztő: Ránki Gy., Akadémiai Kiadó, negyedik kiadás, Budapest 1988

Jászi Oszkár naplója 1919 – 1923, sajtó alá rendezte: Litván Gy., MTA Történettudományi Intézet, Budapest 2001

Julier Ferenc, 1914-1918 : A világháború magyar szemmel, ………..

Károlyi Mihály, Hit, illúziók nélkül, Európa Könyvkiadó, Budapest 1982

Magyarország az első világháborúban, lexikon A – Zs, főszerkesztő: Szijj Jolán, Petit Real Könyvkiadó, Budapest 2000

Magyar történeti szöveggyűjtemény 1914 – 1999 I. kötet, szerkesztette Romsics Ignác, Budapest 2000

Mikó Imre, Huszokét év, az erdélyi magyarság politikai története 1918. december 1 – től 1940. augusztus 30 – ig, Studium Kiadó, Budapest 1941

Papp Sándor, A határon túli magyar nemzeti közösségek életrajza 1918 – 1988, Veszprémi Egyetemi Kiadó, Veszprém 1999

Pethő Sándor, Világostól Trianonig a mai Magyarország kialakulásának története, Enciklopédai RT., Budapest 1925

Raffay Ernő, Trianon titkai avagy, hogyan bántak el országunkkal, Szikra Lapnyomda, Budapest 1990

Raffay Ernő, Magyar tragédia – Trianon 75 éve, Püski Kiadó, Budapest 1996

Romsics Ignác, Magyarország története a XX. században, Osiris Kiadó, Budapest 2002

Rónai András, Térképezett történelem, Magvető Kiadó, Budapest 1989

Somogyi Éva, Ferenc József, Gondolat Könyvkiadó 1989

Sorsdöntések, összeállította: Gerő András, Göncöl Kiadó, második kiadás, Budapest

Thomas Sakmyster, Admirális fehér lovon, Horthy Miklós 1918 – 1944, Helikon Kiadó 2001

Veresegyházi Béla, Magyar csatahelyek kisenciklopédiája, Anno Kiadó

Зоран Вељановић, Југославија потреба или заблуда ( стварање Краљевине Срба, Хрвата и Словенаца 1918 ), Историјски Архив Кикинда, Кикинда 2006

Зборник радова са научног скупа, Југословенска држава 1918 – 1998, Институт за савремену историју, Београд 1999

A magyar királyi V. Honvéd Gépkocsizó Vonatosztály katonája

Szülővárosunk, Zenta, a Tisza-parti gesztenyefasoros kisváros mindig is részese volt a történelem forgatagos eseményeinek. Jártak itt tatárok, mongolok hadai, a törökök népes hordája. Itt verték tönkre az Úr 1697. évének szeptemberében Szavoyai Jenő hadai II. Musztafa szultán szeme láttára a Tiszán átkelő török haderőt. Átélte ez a város az 1848-as forradalmat, az I. és a II. világháborút is... A délvidéki magyaroknak nem volt könnyű a sorsuk, akárcsak a Kárpát-medence más területein élőknek sem. Méltán példázza ezt az egész XX. század. Az itt élő emberek - lett légyen bármi is a foglalkozásuk - igyekeztek helytállni, bárhogyan is fordult az életük. A sors pedig a legtöbbször bőven mérte a megpróbáltatásokat. A világháborúk hősi halottjai mellett meg kell emlékeznünk azokról a csendes túlélőkről is, akik megtették azt, amit megkövetelt tőlük a Haza, és visszatértek a véres pokolból. Nem szabad elfelednünk azt a nem mellékes körülményt sem, hogy nem csak a győztesek történelme létezik! A mai modern történelem sok kicsiny mozaikkockából tevődik össze, s az így egybeálló képben helye van a mi történelmünknek is, az egyes régiók helytörténetének. A helytörténeti kutatásoknak pedig pontosan ezen apró mozaikkockák felkutatása, megmentése és prezentálása a célja. Ehhez igyekeznék hozzájárulni túl azon a kötelességtudaton, hogy egyrészt hivatásbeli, másrészt pedig mint hálás leszármazott megírjam drága nagyapám történetét.
Apai nagyapám, Recskó Béla a trianoni békediktátum évében, 1920. április 4-én született Recskó Sándor és Mária elsőszülöttjeként. Édesapját igen korán elvesztette, így édesanyja és az apai nagyszülők nevelték fel három testvérével együtt. A család féltő és óvó szárnyai alatt a gyermekkori csínytevések mellett az is kiderült, hogy Bélának nagy kézügyessége és türelme is van. A kukoricagóré faszerkezetébe vert, bár máshova szánt szegek mutatták meg, hogy melyik szakma lenne az igazán megfelelő a kisunoka részére. Némi időt azért kőművessegédként el kellett töltenie apai nagybátyja mellett ahhoz, hogy a fa iránti szeretete mindenkit meggyőzzön arról, ő asztalosnak született. A munka szüneteiben ugyanis gyakran feledkezett ott a kőművesek mellett dolgozó ácsoknál. No meg az az elhatározása is döntő lehetett, hogy télen - nyáron tetőt szeretett volna tudni a feje fölé. Tizenhárom évesen végre elkezdhette az asztalosszakmát tanulni, hogy aztán ezt a munkát végezze szorgalmasan egész életén át. (Túl a nyolcadik évtizedén ma is dolgozgat még!)
1937. augusztus elején miután felszabadult - elkezdhetett dolgozni mint
asztalos. Hamarosan a Jugoszláv Királyság fővárosában talált munkát, és egészen az 1941. márciusi eseményekig maradt ott. Az utolsó vonattal azonban még sikerült visszatérnie Zentára. Hogy milyen szerencsés visszatérés volt ez, megmutatták a hamarosan bekövetkező események.
A Német Birodalomnak az 1941. március 27-i tüntetésre nagyon gyorsan érkező válasza a háború kitörését jelentette. Április 6-án indult a támadás a Jugoszláv Királyság ellen, amelyet Belgrád bombázása vezetett be. Jugoszlávia megtámadásában a németek szövetségesei, így Magyarország is részt vállalt. Április 11-e és 14-e között zajlottak le a Délvidék visszatérését eredményező hadiesemények.
Zentán ez annyit jelentett, hogy a vasúti híd felrobbantása után a városba érkező honvéd alakulatokat örömmel üdvözölte a lakosság, köztük az ifjú asztalosmester is. A hamarosan kitörő lövöldözést is szemtanúként élte át a központi parkban, természetesen ugyanúgy a többiekkel a földön hasalva. A magyar hadvezetés Zentán, akárcsak az egész Délvidék területén, bevezette a katonai közigazgatást április 18-tól. Ennek az intézkedésnek az volt a célja, hogy megkönnyítse az áttérést a magyarországi polgári közigazgatásra. Az új helyzetben nagyapám Budapesten talált munkát, és ott is tartózkodott mindaddig, amíg az 1920-as születésűeket nyilvántartásba nem vették, majd hamarosan be is sorozták katonának. Így vonult be honvédnek Szegedre 1941 októberében, a szegedi V. Hadtest Gépkocsizó Vonatosztályának újoncaként. Alakulatának parancsnoka akkor Feketehalmi-Czeydner Ferenc tábornok volt, mint a szegedi V. hadtest parancsnoka, közvetlen felettesei pedig Dúlossy István alezredes és Sztrinovics László százados. Mellettük ismertek voltak még Kerbolth Dániel százados, a keretállomány parancsnoka, Horváth Ernő főhadnagy gépkocsiszertiszt, valamint Csenkér György főhadnagy, a vonatműhely parancsnoka és Muraközi István főhadnagy, aki 1944 márciusában csatlakozott hozzájuk a keleti fronton is. A kötelező kiképzés itt is a maga módján zajlott le az alaki kiképzés, a rendgyakorlatok, majd a taktikai kiképzés sorrendjében, egyszóval a megszokott módon, bár természetesen mindenki tudta, hogy háború van. De azért ha a kúszás után nyakig sárosan is, de büszkén csattogott a katonabakancs visszatérőben a laktanyába, amely a mai Kálvária úti szerelőműhely épületében kapott helyet. A műhely, ahol javítottak és dolgoztak, a Rigó utcában volt. A kiképzést követően Béla laktanyai szolgálatot látott el mint karbantartó asztalosmester több katonatársával együtt, akik közül Fekete József kiskunfélegyházi születésű honvéddel volt együtt a legtovább. Javítani való bútor, asztal, szék mindig akadt, nem is beszélve a teherautók javításáról. A megsérült Ursus és Ford teherautókat javították, sürgős munkák esetében egész éjjel dolgozva a parancs szerint.
Nagyapám rendes katonai szolgálata két év után, 1943 októberében letelt. A leszerelésről szóló iratokat aláíratták vele az egyik irodahelyiségben, majd egy másik ajtón belépve aláíratták vele a továbbszolgálásról szólókat. Régebben ezt úgy hívták: ,,bezupálás’’. Ezzel elkezdődött a tartalékos katonai szolgálat. Nem kis szerencsére 1944 januárjáig tartott. Ekkor azonban már neki is a frontra kellett mennie. Az 1942-1943. év során mind erősebben kibontakozó szovjet támadás, a megerősödő partizánmozgalom is indokolttá tette, de a német hadvezetés is megkövetelte a magyar csapatok megerősítését Lengyelországban. Különösen így volt ez 1944. március 19-től, a német megszállás után.
A keleti hadszíntéren a német hadvezetés követelésére 1942 folyamán a 2. magyar hadsereg vett részt a Szovjetunió elleni harcokban. Közismertek az 1943. januári-februári Don menti harcok eseményei, melyek során a német, az olasz és a román csapatokkal együtt a magyarok is vereséget szenvedtek, de a legtovább tartották állásaikat az ellenséggel szemben!
Az 1. magyar hadsereget 1944. január 6-án mozgósították a keleti országhatár védelmére, a Vörös Hadsereg további előrenyomulásának feltartóztatása végett. Felerősített állománnyal április elején került a német Észak-Ukrajna Hadseregcsoport kötelékébe. Majd megkezdődtek az átcsoportosítások, amelyek az év folyamán a hadihelyzettől függően többször is megismétlődtek. Az 1. magyar hadseregparancsnokságnak alá nem rendelt Magyar Megszálló Csoport viszont, amelynek elnevezése II. tartalékhadtestre változott, a német Közép Hadseregcsoport parancsnoksága alá került 1944. június közepéig. Így januártól augusztus végéig 115. számú műszaki alakulatával együtt Recskó Béla is több helyen megfordult. Útjuk először Breszt-Litovszk mellé vezetett, ahol három hónapig többnyire a frontról visszaszállított sérült gépjárműveket javították. Itt csatlakozott hozzájuk 1944 márciusában Muraközi István főhadnagy Szegedről. Később ő lett ennek a műszaki karbantartó egységnek a parancsnoka, amelyben 60 honvéd teljesített szolgálatot. De akadt néha más tevékenység is. Olyan, ami igazolta a parancs indokoltságát, hogy a honvédek a partizánveszély miatt sohase menjenek egyedül, illetve mindig legyenek résen. A csőre töltött fegyver kéznél tartása állandó szokásnak számított, sőt ajánlott is volt. Történt ugyanis egy alkalommal, hogy miután megjavították az egyik személyautót, a budapesti 101. műszaki alakulat századosa a figyelmeztetés ellenére mégis elvitte kipróbálni. Sem ő, sem a gépkocsivezető nem tértek vissza a megadott időre. Valószínű, hogy megállították őket a partizánok, akik a nemrég festett német terepszín miatt azt hitték, hogy birodalmi tiszteket fogtak el, és így mind a kettőjüket a helyszínen ki is végezték, majd a járművet felgyújtották. Amikor a holttesteket visszahozták, a sebesültszállító (szanitéc) segítséget kért a holttestek mosdatásához és felöltöztetéséhez. Mivel nemigen akadt jelentkező, Béla vállalta el a feladatot. Ekkor derült ki, hogy a százados testébe 32 golyót lőttek a váll irányából a csípő felé, a gépkocsivezető pedig félig elégett.
Később dísztemetésben részesültek. Az 1. magyar hadsereg soraiból 1944. április 17. és május 15. között 1942-en haltak hősi halált, 10 193-an sebesültek meg, és 3441-en tűntek el. Július 28-ig pedig 21 548 sebesült került a hátországban katonai kórházakba.
A háború velejárója a veszteségek elkönyvelése is. Az egész magyar királyi Honvédség esetében ez az 1944. évet figyelembe véve 113 732 főt tett ki. Ebből 18 638 hősi halott, 47 353 eltűnt, illetve fogságba esett, míg a többi sebesült volt. A szovjet hadsereg a háború utolsó két esztendejében 550-600 000 magyar állampolgárt ejtett foglyul.
R.Béla alakulata a parancs értelmében Lemberg mellé vonult vissza, s ott másfél hónapig állomásoztak. Majd Radom következett, Biala Podlaszka és végül Gdanszk. Minden helyen átlag két-három hónapot állomásozott a Z-599-es tábori postaszámot viselő alakulat a már említett városok közelében. Miután Románia 1944. augusztus 23-án kilépett a német szövetségi rendszerből, Magyarország heteken belül hadszíntérré változott. Az ekkor meghozott katonai intézkedések minden szegedi alakulatot és csapatot érintettek. Ezek ugyanis a három hadseregben jelen voltak, bár a legtöbben az 1. hadsereghez kerültek. Immáron az országot kellett védeniük a honvédeknek.
A Vörös Hadsereg 1944 augusztusában visszavonulásra kényszerítette őket is, így vonaton Bajára, Hódmezővásárhelyre, Pestre, majd pedig a Szolnok melletti Abonyba szállították őket.
Ezt az alakulatot nagy valószínűséggel ekkor az 1944 szeptemberében felállított 3. magyar hadsereg soraiba vezényelték, amelynek IV. hadteste a Tiszántúlon Makótól Gyuláig, a VII. hadtest pedig Gyulától Nagyváradig állt szemben a támadó román, illetve szovjet erőkkel. Itt már folyt a védelmi vonal kiépítése, amelybe ezt az alakulatot is bevonták. A Tiszánál a 2. vonalba lövészárokásásra osztották be, de hamarosan újra átvezényelték őket. Ezúttal is Budapestre utaztak, ahol már várta őket Muraközi István főhadnagy. Néhány nap várakozás után a Pápa melletti Nyárádra vonult az egységük. Ez Szálasi Ferenc 1944. október 16-i hatalomátvétele után következett. Nyárádon maradtak a következő év kora tavaszáig. 1945. március elején azonban tovább folytatódott a visszavonulás az átcsoportosítást követően. Jánosháza következett frontszolgálattal, lövészárokásással, állandó harci érintkezéssel egészen 1945. március végéig. Ideérkezésükkor már le kellett adniuk minden műszaki felszerelést. Az itt összegyűlt különféle alakulat-töredékekből állították össze a védelmi vonalat képező csapatokat. A honvédek állandó készenlétben és tűzharcban töltötték napjaikat, a lövészárkokban szembenézve a támadó szovjetekkel. Itt történt, hogy az egyik hajnali orosz támadás alkalmával igen erősen lőtték a magyar védelmi vonalakat, majd ezt követően szünet állott be azon a frontszakaszon, ahol nagyapámék tartózkodtak.
Néhányan előmerészkedtek a lövészárok nyújtotta biztonságból. Az oroszok csak erre várhattak, mert azonnal újra lőni kezdték a mozgó célpontokat. A becsapódó gránátok elől már nem tudtak visszaugrani az árkokba, így más fedezék után kellett nézniök. Volt, akinek ez sikerült, de olyan is, akinek nem. Nagyapámnak nem sikerült, mert csaknem telitalálatot kapott. A légnyomás okozta sérülés és sokk után derült ki, hogy megsebesült a bal szemén és a fülén. Rövid kórházi kezelést követően csatlakozott bajtársaihoz, akiktől nem akart elszakadni. Nagyon hamar kiderült, hogy a sérülése komolyabb, mint hitte. Soha többé nem látott a bal szemére, és az egyik fülére megsüketült... Csakhogy a háború folytatódott tovább. Mivel nem akartak orosz fogságba kerülni, alakulata 1945. április elején Burgenlandon át a stájerországi Graz városába vonult vissza. Reményeik szerint ide nem az orosz, hanem az amerikai csapatoknak kellett volna megérkezniük, legalábbis az osztrák nemzetőrök erről biztosították a honvédeket. A háború utolsó hónapjában utcai barikádokat építettek ki Grazban, a külváros irányából a központ felé. 1945. május 9-én hajnalban mégis a Vörös Hadsereg alakulatai vonultak be a városba. Az orosz hadifogságot immár nem kerülhették el. Parancsra tehát mindenki elégette fontosabb személyi okmányait, fényképeit, eldobta fegyverét. Így fejeződött be számukra a háború, s kezdődött el a hadifogság.
A foglyul ejtetteket - miután szétválogatták őket - elindították vissza Magyarországra. Első fontosabb állomásuk a szombathelyi gyűjtőtábor lett. A tábor felé vonuló hadifoglyokat a helybeli lakosok részvéttel nézték, és igyekeztek segíteni, ahogyan tudtak. Ennek egyik módja az volt, hogy gyorsan, pár szóval kikérdezték a vonuló katonákat, ki hová való, kit hogyan lehet értesíteni az otthoniak közül. Bélának is így sikerült értesítenie a hozzátartozóit Jagodics Mária segítségével, hogy él és egészséges. Nagyon fontos hír volt ez akkoriban. Nem mellékes az a körülmény sem, hogy családjukból mind a három fivér katonáskodott, édesanyjuk pedig nem sokat tudott róluk.
A hadifogság 1945 májusától októberig tartott. Ebben az időszakban nagyapám több gyűjtőtábornak is a lakója lett, közülük az első a sorokpolányi volt.
A sorokpolányi táborban több ezren éltek összezsúfolva, nem emberhez méltó életkörülmények között. Nagyon hamar fel is ütötte a fejét a vérhas, sokan meghaltak itt. Gondot jelentett az ivóvíz (egyetlen kút volt) az étel mennyisége és minősége is. Ez utóbbi a 60 deka kenyérnek mondott valamiből (gyakran találtak benne fűrészport) és a cukorrépából többször kifőzött főzelékféléből állt. A szenvedélyes dohányosoknak itt megpecsételődött a sorsuk, mert az étel vált valutává, amit a dohányért oda is adtak. Így csak növekedett a betegek száma. Az itt eltöltött három hónap alatt nagyapám mégis megtalálta a túlélés módját. Mesterember lévén több dologban otthonosan mozgott, amikor valamit meg kellett csinálni, azonnal jelentkezett. Az volt a célja, hogy a szögesdróton kívülre kerüljön, ahol esetleg normális ételhez lehetett jutni. Többek között dolgozott mint ács, asztalos, kubikos, géplakatos. Munka legtöbbször akadt, magát a tábort is velük építtették az oroszok.
Erről a helyről került át egy másik táborba, Alsópatyra. Az előzőhöz hasonlóan, a magyar hadifoglyok itt is több ezren voltak erős őrizet alatt. Egy hónapig, amíg itt tartózkodott, a munka segítette őt a túlélésben.
A harmadik tábor a sárvári lett. Nem sok idő múltán azonban innen is elkerültek, de most már csak a délvidéki származású hadifoglyok. Ez volt a jánosházai (Martonfa-pusztai) fogolytábor. Az a körülbelül 400 ember (osztrákok és délvidékiek vegyesen) aki itt töltötte fogságát, már sokkal jobb körülmények között élt, mint ezt megelőzően. Az étel is bőségessé és rendszeressé, a bánásmód is sokkal emberségessebbé vált. Munka itt is akadt, minek folytán gyakran lehettek a táboron kívül, a diófásban. Álcázott harckocsihangárokat kellett építeniük. Eljött az októberi hónap, s a mind többet emlegetett szabadság végre valóság lett a számukra. A táborparancsnok búcsúbeszédében elmondta a távozó embereknek, hogy mivel most már a Japán elleni háború is véget ért, meg persze Sztálin elvtárs is jószívű, így mehetnek haza. A rezesbanda fújta a Rákóczi - indulót, a távozók utolsót tisztelegtek, ,,éljen Sztálin”-t kiáltottak, és elindultak. A szabadság azonban nem volt olyan egyszerű dolog akkoriban. Nagyapám nem is indult haza, Zentára, hanem először Nyárádra ment, s ott Csörgics Jánosnál töltött el néhány hónapot 1945 októberétől 1946. január elejéig. Ez idő alatt sem tétlenkedett, mert hiszen a háború szele itt is meglegyintett néhány házat, fészert, amit rendbe kellett hozni. Végre január 2-án az időközben odaérkezett öccsével, Vilmossal együtt indultak el hazafelé. Szegedről január 6-án érkeztek meg gyalog (!) Zentára. A viszontlátott édes otthon illata azonban nem is volt olyan élvezhető, mint azt gondolták! A háború ,,utórezgései” még tartottak. A visszatérő honvédeket a kivizsgáló- bizottság várta, amely a zentaiak esetében is Szabadkán székelt. Nagyapámnak azonnal oda kellett utaznia. A kivizsgálás vagy három hétig tartott. Miután tisztázta magát, hazajöhetett. 1946 februárjától december 4-ig újra a családi házban élhetett, dolgozhatott. Ekkor azonban megkapta a behívót a Jugoszláv Hadseregbe. Másodszor rukkolt be: Muraszombatra, majd Zágrábba kellett mennie.
Az orvosi vizsgálatok során azonban kiderült a sebesülése, így némi idő múltán leszerelték. 1946. december 31-én indulhatott most már végleg haza, Zentára. Így ért véget közel öt év után számára a világháború, majd a Jugoszláv Hadseregben eltöltött néhány hét.
A XX. század mozgalmas korszak volt eleinkre nézve. Szinte minden generációnak jutott háborús élmény. Dédapáink, nagyapáink, apáink és mi, a legfiatalabb generáció is átélhettünk vészterhes éveket. A háborús áldozatokra gondolva lehajtott fejjel emlékezünk azokra az emberekre, akiknek ez a sors jutott. A túlélőkre pedig büszkéknek kell lennünk, hiszen megtették azt, amit megkövetelt tőlük a történelem, és el is beszélték nekünk élményeiket. Nem utolsósorban azonban a Hazának is büszkének kellene lennie immáron idős, de még élő fiaira. A hősök napja egy kicsit talán róluk is szól minden esztendő májusának utolsó vasárnapján.... Nekünk biztosan igen!












Recskó Szabolcs történész-levéltáros







Felhasznált irodalom:



Bús János - Szabó Péter: Béke poraikra…I, Bp., 1999.

Bús János - Szabó Péter: Béke poraikra…II, Bp., 2001.

Dunainé Bognár Júlia - Kanyó Ferenc: A második világháború szegedi hősei és áldozatai, Szeged, 1996.

Magyarország a második világháborúban, lexikon A-Zs., Bp., 1997.

Mészáros Sándor: Holttá nyilvánítva - délvidéki magyar fátum 1944-45. I. Bácska., Bp., 1995.

Molnár Tibor: Zenta és Magyarkanizsa községek II. világháborús hősi halottjai., Zenta, 2003.

Szabó Péter - Számvéber Norbert: A keleti hadszíntér és Magyarország 1943-1945., Puedlo Kiadó, é. n.

ZENTA MEGYEI VÁROS KATONAI PARANCSNOKSÁGA 1941. ÁPRILIS-AUGUSZTUS

Zenta lakosságát mindig is érdekelte városának története , olvashatjuk Szloboda János tanár úr tollából, a nemrég megjelent nagy fontossággal bíró könyv előszavában, amelyet Molnár Tibor írt, Zenta és Magyarkanizsa községek II.világháborús hősi halottjai címmel. Így van ez az utóbbi időben, amikor is a helytörténeti munkáknak megnőtt a jelentősége. Írásommal szeretnék hozzájárulni az előbb említett helytörténeti munkákhoz. Be szeretném mutatni a magyar fél szemszögéből a történteket, mert az elmúlt időszakban, gondolok itt elsősorban a II.világháború utáni időkre, általában a győztesek tollából származó adatokat olvashattuk.

Vidékünket a háború 1941.tavaszán érte el, amikor Németország megtámadta a királyi Jugoszláviát április 6-án. A támadás elsöprő erejét jelzi gyors lefolyása is. Mivel megváltoztak az aktuálpolitikai események, Magyarország is részt vállalt ebben a támadásban, hiszen a Legfelsőbb Honvédelmi Tanács által meghatározott támadási kritériumok Jugoszláviával kapcsolatban adva voltak már erre az időre. Ezek pedig a következők voltak :
- a délszláv állam felbomlása esetén
- a délvidéki magyar kisebséget érő atrocitások esetén
- a német támadás által a magyarlakta területeken hatalmi váákum alakulna ki.
A délszláv állam gerincét belpolitikailag a Független Horvát Állam kikiáltásával roppantották meg ez év április 10-én, ami természetesen befolyásolta Magyarországot a kérdéses üggyel kapcsolatban. A megalakult államot sorban ismerték el Németország, Olaszország, majd Magyarország is.
A támadást, amely 1941. április 11-én kezdődött el , Gorondy-Novák Elemér tábornok vezetésével indították meg a 3.magyar hadsereg keretében a Honvédség I., IV., V. hadtestének, valamint a gyorshadtestének alakulatai . Április 14-én estig megtörtént a trianoni diktátummal elvesztett Délvidék e részének a visszafoglalása , bár Mészáros Sándor szerint ez már 13-án a késődélutáni órákban bekövetkezett .

Az események természetesen Zentát is érintették, hiszen közel helyezkedett el az északi határhoz. A támadó német gépek egy része pont Zenta fölött húzott el még április 6-án reggel. A jugoszláv csapatok szinte azonnal megkezdték a visszavonulást déli irányba. Ennek a folyamatnak volt a része a tiszai vashíd aláaknázása is, amit 12-én a hajnali órákban robbantottak föl .
A robbantás következtében igen tetemes kár keletkezett a hídhoz közeli házakban, üzletekben.
Az előrenyomuló honvéd csapatok, amelyek az V.hadtest állományába tartoztak, zömmel április 13-án érték el Zentát , ahol a lakosság nagy örömmel üdvözölte Bácska felszabadítóit. Az igazságtalan trianoni döntés okozta elkeseredés, csalódottság után visszatérni látszott a régi állapot, mégha csak részben is.
A bevonulás nem történt simán, mert több esetben érte támadás a honvéd csapatokat rajtaütésszerűen a szerb csetnik erők részéről, akik nem reguláris erőként Zentán és annak környékén általában civilruhában hajtották végre akcióikat ( a felsőhegyi vasútállomás környékén, a villanytelepnél, a vasútállomásnál, az alsóvárosi temető kápolnájából a vásártér felé, a központi parkban a szerb templom tornyából és a Royal szálló padlásteréből ), de ezeket erélyesen és gyorsan le is törték. Ezekre az eseményekre a még élő idősebbek élénken emlékeznek... A város hivatalos átadása előtt nevezték ki a polgármestert Vámos János tanár személyében, akinek helyettese ekkor dr.Felsőhegyi András lett. Némi idő elteltével a helyettesi poszton felváltotta őt Edelényi Miklós ügyvéd, míg ő a gazdasági és a pénzügyekkel lett megbízva. Mandátumuk véget is ért a hamarosan kezdődő katonai közigazgatással, amit április 18-án vezettek be hivatalosan a visszacsatolt területeken, amivel Zenta is katonai parancsnokot kapott . A visszatért délvidéki területeknek Magyaországgal való egyesítését a XX. Törvénycikkel modták ki 1941. december 31-én .
A magyar királyi Honvéd Vezérkar főnökének, Werth Henrik tábornok rendelete nyomán a visszatért területeken, Bácskában, Baranyában és Muraközben 17 járási, 3 törvényhatósági városi (Szabadka,Zombor,Újvidék ) és 2 megyei városi (Magyarkanizsa, Zenta ) létesült . Minden egyes katonai közigazgatási parancsnokságnak katonai és polgári személyzete volt.
Zentán a polgári igazgatás maga 8 osztályra oszlott, mégpedig a következőképpen :
• Elnöki osztály,vezetője dr. Gusáth György,
• Építészeti és munkaügyi osztály,vezetője Majoros Péter mérnök,
• Katonaügyi,tan- és ipari osztály,vezetője dr.Klébinder Jenő,
• Számvevői osztály,vezetője Máhr Mihály
• Adó- és javadalmi osztály,vezetője dr.Felsőhegyi András,
• Közegészségügyi osztály,vezetője dr.Hernádi Mihály,
• Közellátási osztály,vezetője Vámos János,
• Gazdasági és jogi osztály,vezetője Edelényi Miklós,
voltak ,de ezek mellett működtek még a következő hivatalok is :
• Árvaszék,vezetője dr.Répás Nándor,
• Anyakönyvi hivatal,vezetője Kiss Árpád,
• Tűzoltóság,vezetője Gulyás Károly,
• m.kir. Rendőrség,vezetője Garaba István,
• m.kir. Adóhivatal,vezetője Benedek János,
• m.kir. Járásbíróság,vezetője Szorcsik Miklós voltak.

A járási és megyei városi katonai parancsnokság élén egy magasrangú törzstiszt állt, Zenta esetében Baumann István alezredes április 20-tól . A másodfokú közigazgatási hatóság a Déli hadsereg Katonai Közigazgatási Csoport Parancsnokság volt, élén Novákovits Béla tábornokkal. Ennek hatásköre kiterjedt az egész felszabadult területre, székhelye pedig Szabadkán volt. A harmadfokú közigazgatási hatóság a Szállásmesteri Csoport volt .
A városban a hatalomátvétel után természetesen azonnal igyekeztek felmérni a károkat, biztosítani a közbiztonságot, bevezetni a magyar jogrendet, karhatalmat, ami a m.kir.Rendőrség esetében 7 tisztet és altisztet, 6 nyomozót,valamint 72 közrendőrt jelentett. A csendőrség elsősorban a külvárosi és a városon kívüli területeken teljesített szolgálatot .
Az 1941. június 19-én kiadott kimutatás szerint, amely a kárjegyzőkönyveken alapult, Zentán kárt szenvedett a hadműveletek során a vasúti híd, a Városháza épülete, az Eugen szálló épülete, a polgármesteri lakás, a régi városi szegényház (gyermekmenhely ) járványkórház épülete,
a közvágóhíd, a régi állami adóhivatal épülete, az alsóvárosi r.kat.temető kápolnája, a Zenta-Felsőhegy vasúti felüljáró, és a város határában húzódó düllőutak. Emellett jelentős volt a jugoszláv hadsereg által behívás és rekvirálás útján okozott kár
is : cca 1500 lovat vittek el, 600 szekérrel és 200 nyereggel együtt .
A szarvasmarhában és sertésben okozott károkat nem is tudták akkor még felbecsülni, hiszen elsősorban a tanyákról, szállásokról vitték el ezeket a jószágokat az oromi, a becsei, és szenttamási út mellett lakóktól. Említést érdemel még a szerb hadsereg gépjármű-rekvirálása is, amire a katonai parancsnokság idejéből származó iktatókönyv is következtetni enged...
Május és június során visszaérkeztek a városba azok a magyarok, akik zentai születésűek voltak, de a háború szűkebb Szerbiában vagy Bánátban érte őket. A hatóság a lehetőségekhez képest igyekezett segíteni ezt a csoportot, miután megtörténtek a szükséges kivizsgálások személyüket illetően .
A magyar hatóságok azon a problémán is igyekeztek segíteni, amit a betelepített dobrovoljácok és kolonisták jelentettek ( akik az I.világháború után, 1918.október 31-ét követően jöttek ezekre a tájakra) . 1918. és 1921. között a Délvidékről 39 272 magyar élt az optálás jogával Magyarországra . A régi etnikai egyensúly visszaállítására való törekvés természetesen fontos volt a magyar államnak, aminek a része volt még a magyarosítás is ( pl. a neveket magyarosították, az iskolákban elénekelték a nemzeti himnuszt, a nemzeti hiszekegyet mondták el, az utcák nevei magyarul íródtak az utcatnévtáblára, az üzletek magyar feliratúak lettek stb. ) Az 1941-ből származó adatok szerint, ekkor a városban és környékén 29 518 magyar és 1885 szerb élt .
A különböző hivatalokban dolgozó szlávokat, akiket nem találtak megbízhatóknak, elbocsátották. Ez se volt új keletű dolog, hiszen az I.világháborút követően az új szerb hatalom ugyanezt tette, akárcsak Erdélyben a román hatalom... Hovatovább a harmincas években is voltak elbocsátások , amelyek a magyarságuk miatt érték az embereket, amit megintcsak természetszerűleg regisztráltak a magyar hatóságok. De az az állítás, miszerint a magyar hatóságok kizárólag csakis anyaországi hivatali apparátust használtak volna teljes egészében, ahogyan állítják a kommunista beállítottságú történészek, nem helytálló.
Az előbb említett történész-csoport előszeretettel említette a magyarok által kivégzetteket Zentán, megemlítvén vagy 63 civil halálát , közöttük olyanokét is, akikről köztudott dolog volt már akkor is, hogy fegyveres ellenállást tanúsítottak a reguláris honvéd csapatokkal és a nemzetőrséggel szemben. Állításuk szerint az un.Tízek Tanácsa döntött a kivégzéseket illetően a későbbiek során, amiket a Tisza partján hajtottak ekkor végre. Dobos János csak a háború utáni veszteség-összeírást adja meg olyképpen, hogy az 1941. áprilisától 1945. májusig eltelt időszakban legkevesebb 484, legtöbb kb. 2000 ember haláláról számol be . Jó lenne tudni, vajon itt az 1944.november 9-ei események áldozatai is benne vannak...? Azonban erre való utalást itt nem találni. Ez az összeírás 1965-ben készült. Egy másik munkájában viszont igen, ahol is leírja a rájuk vonatkozó véleményét, miszerint a Nemzetőrség, a Honvédség és más Quisling-erők, civil magyar szimpatizánsok névsorát ő nem közli. Közli viszont az 1941-es évre vonatkozóan a Zentánál elesett, jugoszláv katonák, mobilizáltak, és civilek névsorát, 77 emberrel. Továbbá az itt elhunytak, eltűntek névsorát, 40 emberrel. Végül pedig a különböző táborokban meghaltak, és a kivégzett kommunisták névsorát, 15 emberrel. A magyar haderő bevonulásakori időszakban áldozatul esett magyar emberek nem számítódtak bele ebbe a veszteségbe. Ők a Zentai Újság 1941. április 20-ai száma szerint a következő személyek voltak : Mészáros Antal, Szloboda István, Lukinich Róbert, Váradi István, Gere Antal, Gyetvai Antal . Egy emberrel ezt a listát kiegészíteném: Gyetvai Németh György-el . Ők nem a csetnik erőkhöz tartoztak. Nos,az eseményhez tudni kell azt, hogy ha valakik civilben támadták meg az egyenruhás katonaságot, az természetesen partizán akciónak, gerilla harcmodornak minősült, nemcsak a honvédség berkein belül. Ezeket az akciókat maga Dobos János is leírta . Nem kizárandó természetesen a katonaság túlkapása sem, mert háború volt, ahol mindig történnek túlkapások. De ilyen túlkapások történtek az I.világháború után közvetlenül is, és a II.világháború 1944-es véres évében is...
A helybeli zsidóságot ekkor még nem érte különösebb atrocitás, hiszen őslakosoknak számítottak azokkal a szlávokkal együtt, akik régebb óta éltek itt, mint 1918. A deportálások ideje csak jóval később jött el 1944-ben.
A visszatért városban hamarosan az utcáknak visszaadták a trianoni döntés előtti magyar neveiket, illetve új neveket is adtak egyes utcáknak .
A karhatalom végezte a maga munkáját, amiről több esetben tett jelentést Baumann István alezredes. A katonai közigazgatás ideje alatt 251 bűnügyben folyt nyomozás, őrizetbe vett a rendőrség 116 egyént, előzetes letartóztatásba 17 főt. Az állam ellen elkövetett bűncselekmények száma 5 , az egyének ellen elkövetettek száma 47, a vagyon elleni bűncselekmények száma pedig 174 volt. Rendőri felügyelet alatt 65 személyt tartottak , 2 kommunistát pediglen internálási eljárás alá vontak . Így az illegalitás tovább folytatódott mindaddig, amíg meg nem kapták a parancsot az akcióikra, amit természetesen megintcsak nem tolerált a magyar hatalom . Ezt a megszállók elleni kiáltvány jelentette, amit Jugoszláv Kommunista Párt 1941. nyarán tett közzé, és amelyet követően Bácskában is szabotázsakciók kivitelezésére került sor .
A város ekkor határzóna volt, mivel Bánát német fennhatóság alá tartozott a román és a magyar fél kibékíthetetlen ellentéte miatt, így a rendőrségnek sokkal jobban kellett felügyelnie a közbiztonságot. A katonaság részéről határőrszolgálat működött a Tisza bácskai, illetve a német részről a bánáti oldalon.
Az agrárpolitikát tekintve a magyar hatalom a nagybirtokok tiszteletben tartásával azt a földet vette célba, amit a jugoszláv agrárreform földkomplekszuma jelentett, vagyis cca 193 000
kataszteri holdat. Ez 1941. április 15-vel ment át a magyar állam tulajdonába, amit ez év július 17-én hagyott jóvá a kormány az 5280/ 1941. M.E. számú rendeletével . A Délvidéken meglévő szociális problémákat is ebből a földből való adományozással akarták megoldani, hiszen innen juttattak a telepített helyiségeknek is ( pl. Dušanovo, vagy Bácsdusanovo Csantavér mellett, ahová a bukovinai csángókat telepítették , I.világháború utáni szerb kolonisták éltek itt azt megelőzően ) cca 53 000 kataszteri holdat . Bácska esetében a megmaradt 109 000 kataszteri holdat a m.kir. Földmívelésügyi Minisztérium kezelte, és ebből elsősorban a harcokban hősi halált haltak családjai kaptak, valamint a hadirokkantak, a harcok során szerzett vitézi kitüntetések tulajdonosai, és nem utolsó sorban az őslakosság . A zentai járás nagybirtokainak összterülete 58 065 kataszteri holdat tett ki . A földosztás során 32 234 katasztrális holdat hagytak meg a birtokosoknak, míg 25 831 katasztrális holdat kisajátítottak. Zenta város maga is 12 000 katasztrális holdat birtokolt .
Természetszerűleg a háborúra való tekintettel a gazdasági-pénzügyi területen is szigorítások léptek életbe. Az árakat befagyasztották az 1941. március 25-ei szinten . A pénzforgalom esetében pedig a 10 dinár aránylott az 1 pengőhöz elvet alkalmazták. Minden városban felmérték a városi házipénztárak állapotát, így Zentán is, amiről a felvételi jegyzőkönyvek is tanúskodnak .
Az élelmiszertartalékokat is felmérték a kötelező bejelentések alapján, nemkülönben a takarmányt is az állatállomány részére. Igyekeztek racionalizálni a közfogyasztást is a háborús helyzetre való tekintettel az élelmiszerek, a takarmány, az üzemanyag fogyasztása, a ruházat terén is . Ez azt hiszem érthető is az akkori állapotokra gondolva.
A szociális problémákat tekintve a földnélküliség mellett a munkanélküliség és a lakáskérdés voltak a legnagyobbak. Ezen úgy igyekeztek a hatóságok segíteni, hogy egyeseknek földet juttattak, másokat közmunkára alkalmaztak , és többek között a magas talajvíz következtében megrongálódott házakat igyekeztek rendbe hozni (160 000 tégla felhasználásával 366 ház esetében ) .
A városban a katonai parancsnokság időszaka alatt többször tartottak nagyobb nyilvános összejöveteleket, ünnepségeket, bár egyébként ekkor is és máskor is szigorúan ellenőrizték a résztvevőket, nehogy valami szabotázsakció történjen, vagy más probléma. Ilyenek voltak például az április 27-én és a május 11-én Zenta város felszabadulásának első ünnepe , augusztus 20-ai Szent István nap fényes megünneplése körmenettel a romtemplomnál is, ahol népviseletben, katonai parádéval, ünnepi beszédekkel gazdagították a programot a felszabadulás tiszteletére .
Ekkor eljött az ideje annak , hogy itt is felelevenítsék azt az anyaországi szokást, amikor is a hősökre emlékeznek ( Hősök emlékünnepe , az 1924. évi XIV. t.c. avatta nemzeti ünneppé ).Ezt a napot mindig május utolsó vasárnapján tartották az I.világháború hőseire emlékezvén most már a visszatért részeken is. Ezt az ünnepséget a Jézus Szíve templomban tartott ünnepi nagymisével együtt rendezték meg, amely igen jól sikerülhetett, hiszen a magasrangú tisztikar is igen meg volt elégedve, ami kitűnik a katonai jelentésből is .
A társadalmi szervezetek működése is megindult némi idő múltával. Zenta megyei városban ezek közül megemlíthetjük a következőket :


• a Délvidéki Magyar Kultúrális Szövetséget
• a Magyar Kultúrális Szövetséget
• a Katolikus Legényegyletet
• a Katolikus Ifjúsági Egyesületet
• a Katolikus Nőegyletet
• a Keresztes Ifjak Egyesületetét
• a Fesőhegyi Keresztes Egyletet

A társadalmi egyesületek közül pedig :
• a Baross Szövetséget
• a Tűzharcos Szövetséget
• a Vitézi Rendet
• a Levente Egyesületet
• a Közművelődési Szövetséget
• a Közművelődési Egyesületet
• a Turul Szövetséget
• a Nemzeti Munkaközpontot

A hivatásos, gazdasági és sport egyesületek közül megemlíthetjük a :
• a Nagygazdakört
• a Kisgazdakört
• a Keresztény Kereskedők Egyesülete
• a Gazdaifjak Egyesületét
• az Ipartestületet
• a Tűzoltótestületet
• a Rokkantak Egyesületét
• a Zentai Vöröskeresztet
• a Tóparti Szövetkezetet
• a Hitel Szövetkezetet
• a Halász Egyesületet
• a Zentai Atlétikai Klubot
• a Bocskay Sport Klubot
• a Felsőhegyi Gazdaköri Ifjakat
• a Felsőhegyi Kisgazdakört
• a Kevii Gazdakört
• a Külsőkevii Gazdakört
• a Tornyosi Gazdasági Népkört

Május elején megnyitotta kapuit a Royal mozgóképszínház,
1941. június 27-től pedig engedélyezték a Zentai Kaszinó Egyesület működését is.

A politikai pártok közül is találunk itt ebben az időben néhányat :
• a Revíziós Ligát
• a Magyar Élet Pártját
• a Nyilaskeresztes Pártot
• a Magyar Megújhódási Pártot

A katonai küzigazgatás konszolidálódását követően július közepétől már arról beszéltek, hogy meg fogják hamarosan szüntetni , és át fognak térni a polgári közigazgatásra. Ez az esemény nem is váratott sokáig magára, mert a magyar kormány 1941. július 22-én meghozta az 5440 / 1941 M.E. jelzetű rendeletét , amivel meghatározta a civil adminisztratív közigazgatás bevezetését a visszacsatolt déli országrészeken. Végül a 35. számú titkos katonai közigazgatási rendelettel jelölték ki a pontos megszűnési dátumot, augusztus 15-én éjféltől . Zentán a Katonai Parancsnokság augusztus 16-án adta át a közigazgatást a civil adminisztratív szférának. Ezzel ért véget ez a történelmileg is fontos periódus. S kezdődött el egy másik, aminek 1944. október 8-án lett vége. De az már egy másik korszak kezdete volt, másfajta felszabadulással...









Írta : RECSKÓ Szabolcs
Történész-levéltáros





Felhasznált sajtótermékek :
ZTL: F.385. Zentai újságok gyűjteménye


Forrás :
ZTL: F.097. Zenta megyei város katonai parancsnoksága

ZTL: F.251. Zbirka fotografija Senta

Felhasznált irodalom :


ZTL: F.002. Kéziratgyűjtemény, Dobos János, Senta 1941

ZTL: F.002. Kéziratgyűjtemény, Simon Zsuzsanna, Zenta története 1941-1945 között

ZTL: F.002. Kéziratgyűjtemény, Vladimir Popin, Senta 1944

A. Sajti Enikő, Délvidék 1941-1944, A magyar kormányok délszláv politikája, Bp. 1987

Dobos János, Senćanske žrtve fašizma 1941-1945, Senta 1966

Domonkos László, Magyarok a Délvidéken, Bp. 1992

Lőrinc Péter, Harcban a földért-A magyar fasizmus jugoszláviai birtokpolitikája ( 1941-1944 ), Bp. 1977

Horváth Csaba-Lengyel Ferenc, A délvidéki hadművelet 1941.
április, Bp. 2003

Magyarország a második világháborúban, lexikon A-Zs, Bp. 1997

Mészáros Sándor, Holttá nyilvánítva délvidéki magyar fátum, 1944-45 I. Bácska, Bp. 1995

Molnár Tibor, Zenta és Magyarkanizsa községek II. Világháborús hősi halottjai, Zenta 2003