2019. február 7., csütörtök


A ZENTAI DÉLIBÁB MAGYAR MŰVELŐDÉSI EGYESÜLET 25 ÉVE 2017-09-28 08:26:30, csütörtök Az idei esztendő negyed századnyi időt jelent a zentai Délibáb Magyar Művelődési Egyesület életében. Huszonöt év alatt oly sok szép és sikeres muzsikálás tarkította ezt a palettát, hogy mindenképpen elmondható, fontos zenei ízvilágot, árnyalatot vitt a városunk, illetve szélesebb pátriánk mindennapjaiba. Őseink dalos világát adta tovább a tisztelt hallgatóságnak, bárhol is szerepeltek az énekesek, citerások, betlehemezők. A dédapáink, ükapáink citerázós és dalolós múltja jött elő a húrok zengésén keresztül újra meg újra. A népzene a maga jelentőségét véglegesen sohasem veszítette el. A mában pedig fontos hogy tudjuk, kik vagyunk, honnét jövünk, merre tartunk. Zeneileg is... A Tisza mente ősi idők óta hazája az embernek, s így a hangoknak, hangszereknek, daloknak, nótáknak is. Azok a hangszerek, népdalok, amelyeket ismerünk és énekelünk nemzedékről nemzedékre adódtak át. Zenta város életében a dalolás, citerázás megjelenése a múlt homályába vész. Nehéz volna megmondani, mióta énekelnek az emberek. Amennyiben igyekszünk óvatosan fogalmazni, úgy talán azóta, amióta először letelepedtek ezen a vidéken. A XX. század során azonban lényeges változás következett be a zenei életünkben is. A Nagy Háború után egy merőben más világ született. Ebben az új létben néhány generáció alatt erősen lecsökkent a népzene iránti szeretet, érdeklődés. Ezen a ponton váltak fontossá azok a szólisták, csoportok, akik népzenét énekeltek s játszottak citerán, furulyán, hegedűn, brácsán, bőrdudán vagy éppen tekerőn. A táncházmozgalom is adott bizonyára lendületet, lelkierőt, és a hetvenes-nyolcvanas években sorra alakultak meg ezek a népzenei csoportok. Városunkban az idősebb korosztály régebb óta összegyűlt muzsikálni többnyire valamilyen jelentős nap vagy ünnep kapcsán (Napsugaras ősz), így ez az alakulás inkább átrendeződésnek mondható, hiszen a muzsika, a nóta továbbra is fölcsendült, immáron egy rendezettebb, impozánsabb formában is (Durindó, Kóta). A zentai népzenekutatók, mint például Burány Béla, Bodor Anikó, Bodor Géza, Fábri Jenő, Tripolszky Géza gyűjtötték a táj legtöbb betyárokkal, juhászattal vagy más tevékenységgel kapcsolatos folklóradatát, de Kiss Lajos népzenekutató, valamint Király Ernő is tevékenykedett Horgoson, Királyhalmán, Zentán, Csókán és Moholon. Ez a gyűjtőmunka zömmel a XX. századra esett. Ebből is látható, a népzenéből pedig hallható, vidékünk mily szervesen épül bele a Kárpát-medence, a pannóniai magyarság zenéjébe, történelmi folyamataiba, valamint az is, hogy a népzenei anyagot gyűjtő szellemi óriásaink számára ez a tevékenység mit is jelentett. Gondoljunk csak Bodor Anikóra. A zentai Délibáb Magyar Művelődési Egyesület története a múlt század utolsó évtizedében kezdődött el, mert tagságának egy része a hivatalos megalakulás előtt is énekelt, citerázott alkalmanként Felsőhegyen, Zentán vagy éppen másutt. Az 1991. év során kezdett lassan körvonalazódni az a mag, amelyből a következő esztendő szeptemberében létrejött a Délibáb citerazenekar és vegyes kórus. Ezen alapítótagok pedig a következők voltak: Csikós József, Fülöp Cecília, Kopasz (szül. Graca) Etelka citera, Gubina Mihály citera, Györe István citera, Kis Lukács Ilona, Pásztor Klára citera, Torma Éva, Szalma (szül. Zapletán) Magdolna. A csapat művészeti vezetőjének Pásztor Klárát kérték föl, s 2003-ig ő vezette a csoportot. Ebben a tizenegy esztendőben folyamatosan bővült a tagság: Balla János citera, Bálint György citera, Becskei György citera, Berta József, Bilicki Anna, Dobos Imre citera, Dobos István citera, Eszes Brigitta, Graca Anikó citera, Graca Attila citera, Gulyás Béla, Hevér János tambura, Jakus György citera, Jenei János citera, Kis Jovák Ilona, Kovács Ervin citera, Kovács Éva, Kovács Julianna, Kovács Nemes László, Laták Mária, Molnár János, Molnár Julianna Márta, Papp Imre, Papp Sándor, Pilisi Attila, Szalma Lajos, Sándor Gábor citerával és énekkel mint zenei kisegítő, Tóth Imre citera, Varga Andrea citera, Varga Verona, Zapletán Ilona. A próbákon, amelyeket az Eugen kiállítótermében, majd a zentai Múzeumban tartottak, aktívan jelen volt Bodor Anikó is, aki a szaktudásával, gyűjtésének anyagával és virtuózitásával támogatta a lelkes tagságot. A későbbiekben más helyszíneken folyt tovább a munka. 2003-tól Kovács Ervin vette át a művészeti vezetést. Irányítása alatt is imponáló eredmények születtek. 2009-től Dobos István művészeti vezető kormányozta a zentai Délibáb csapatát, míg 2013-tól napjainkig Recskó Szabolcs. Említést érdemel az a tény, hogy az utolsó néhány esztendő alatt számos sikeres pályázat nyomán új hangszereket tudott a csoport venni, de önálló kezdeményezésre is volt példa. Fölcsendült a népi furulya az előadásokon, hiszen őseink is szerették ezt a hangszert. A 2003-at követő időszakban ismét jelentős változásokra került sor: Baráth László furulya, és felesége Baráth Emília, Bicskei Ilona, Csikós János és felesége Csikós Erzsébet, Katona József, Kálmán János, Kopasz Ildikó, Kovács Edina, Matykó Teodóra citera, Márkus Anna, Mészáros Etelka, Molnár István furulya, valamint köcsögduda, és felesége Molnár Jolánka, Nagy Mélykúti Dániel basszus- és prímcitera, Pataki Tibor citera, Prikidánovics Valéria, Rácz Szabó György, Recskó Szabolcs citera, doromb és furulya, Tandari Ferenc citera, Törteli Judit és Törteli Teodóra, Vajda Teodóra, Vass Sándor, Viola János csatlakozott a Tisza menti dalolós társasághoz, ki hosszabb, ki pedig rövidebb időszakra. A tagok közé ugyan nem sorolhatjuk Bata Mihályt, Rácz Szabó Józsefet és Tucakov Györgyöt (ők a zentai Sarkantyú tamburazenekar jeles tagjai), ám mindenképpen meg kell említeni, hogy több mint egy éven át kisegítették a csoportot úgy a betlehemes előadásokon, mint a férfikórus tagjaiként a föllépéseken. A Délibáb MME tagjai is muzsikáltak a tamburazenekarral, Dobos István mint nagybőgős és Varga Andrea mint prímtamburás. Ez is egy szép példa a csoportok közötti jó viszony ápolására. A megalakulást követő időszakban Pásztor Klára volt a csoportvezető, majd 2001-től 2007-ig mint csoportvezető, illetve 2007-től napjainkig Bilicki Anna lett az elnök (ekkor alakult át civil szervezetté a Délibáb). A szereplések tekintetében elmondható, hogy amióta létezik ez a társaság, mindig igyekezett eleget tenni a kívánalmaknak és felkéréseknek. Így Zentán és környékén lépett föl a csoport, a város ünnepén, könyvbemutatókon, kiállításmegnyitásokon, karácsonyi és húsvéti műsorokon, kenyérszentelésen, gyertyás felvonuláson, népzenei találkozókon, aratóversenyeken, lakodalmas és betlehemes találkozókon, gazdag ág vetélkedőkön. 1993 óta minden évben részt vett a Délvidéken rendezett Durindón, igen jeles eredménnyel. Néhányan már az előző esztendőben is jártak ezen a rendezvényen, ugyan nem Délibáb csoportnévvel, de már ekkor is Bodor Anikó és Csonti Melinda útmutatásai nyomán énekelve. Ez a népzenei rendezvény az egyik, míg a Kóta a másik legjelentősebb szereplése a csoportnak minden esztendőben, illetve kétévenként. Három alkalommal hívták meg a Durindó Gálaműsorára a csoportot, 2004-ben és 2005-ben, valamint 2007-ben. Magyarországon is születtek szép eredmények: 1995-ben Bugyin a Nemzetközi Népzenei Minősítőn arany fokozatot, 1998-ban a Vass Lajos Népzenei Szövetség által rendezett népzenei vetélkedőn kiváló arany fokozatot, 2001-ben Oromhegyesen a Gazdag Ág vetélkedőn az első díjat, 2004-ben Szolnokon pedig Magyar Zászló érdemrendet kapott a csapat, de említést édemel az is, hogy a csorvási lakodalmas találkozókon több ízben I. helyezést ért el. 2002-ben a Kóta Országos Népzenei Minősítőn ezüst minősítést, 2006-ban kiváló, 2008-ban és 2011-ben pedig országos arany fokozatot szerzett a csapat. 2009 és 2011 között három ízben járt a Délibáb MME Zenta Bulgáriában a Balkán Népzenei Találkozón, öregbítve városunk és térségünk hírnevét. Az eltelt évek alatt sokfelé eljutott a csoport, s muzsikált Békéscsabán, Budapesten, Bugyin, Csátalján, Csorváson, Csókán, Debrecenben, Deszken, Felsőhegyen, Gödöllőn, Hódmezővásárhelyen, Kakasdon, Kanizsán, Kecelen, Kecskeméten, Kiskunhalason, Mórahalmon, Muzslyán, Nyíradonyban, Pécsett, Sükösdön, Százhalombattán, Szegeden, Szombathelyen, Törökszentmiklóson, Vámospércsen, a teljesség igénye nélkül felsorolva a településeket... Felvidéken pedig Péderben a citera húrjaival és énekkel lopta be a hallgatóság szívébe a testvéri összetartozás zenéjét. Felejthetetlen élmény volt! A röviden bemutatott történethez még hozzátartozik egy igen fontos pont. A Délibáb MME Zenta két esztendővel ezelőtt kapott egy felkérést a vidékünkön élő fiatalok önazonosság-tudatának megőrzése érdekében a Bolyai Farkas Alapítványtól, hogy tartson előadás-sorozatot, s ezen keresztül mutassa be a magyar népművészet gazdag kincsestárát, a magyar népzenét, annak hangszereit és dallamvilágát. Mindez 18 előadáson keresztül valósult meg 2015 decemberétől 2016 májusáig, amelyekről bizton állíthatjuk, sikeresek voltak. A csapat színvonalas zenei és történelmi, zenetörténeti bemutatót tudott tartani, rendhagyó módon először ebben a városban. Nem jelentéktelen az a körülmény sem, hogy először a Délibáb MME Zenta csapata volt az, amely méltón emlékezett meg a zentai népzenegyűjtőkről: Burány Béláról, Bodor Anikóról, Bodor Gézáról, Fábri Jenőről és Tripolszky Gézáról. Az elmondottakból látható, hogy csoportunk igyekszik átadni azt az üzenetet, amelyet minden tagunk a magáévá tett és vall, s amelyben Isten mellett hisz: a népzene őseink ajándéka, hagyatéka, ők mi magunk vagyunk. Amikor énekelünk és muzsikálunk, vagy másokat hallgatunk, tanulhatunk s utazhatunk a zene hullámain őseinket érezve. Nem szabad elfelednünk nagyapáink és dédapáink citeráinak zengését, furulyáinak dallamvilágát, énekük szárnyalását... Ez a mi küldetésünk. Ezúton is szeretném megköszönni a részvételt és jószándékot az adatközlőimnek, akik segítették munkámat: Bilicki Annának, Csikós Józsefnek, Dobos Istvánnak, Kopasz Etelkának, Kovács Ervinnek, Pásztor Klárának, Szalma Magdolnának és Szalma Lajosnak. Írta: Recskó Szabolcs a Délibáb MME Zenta művészeti vezetője Zenta, 2017 augusztusa

2009. szeptember 3., csütörtök

Betyárvilág

Rövid áttekintés


A klasszikus betyárvilág, a 18. század végén, és a 19. század során virágzott igazán. A témához több ismert és népszerű zenei, irodalmi és egyéb kategória tartozik, mint amilyenek a betyárdalok, a balladák, mondák, népi hiedelmek, vagy a népművészeti megközelítés. Vidékünkön is akadt és akad igen ismert, elismert kutatója úgy a népzenének, mint a népművészetnek...de jelen esetben a rövid általános történelmi áttekintésen túl a szűkebb pátria felé szándékozom evezni, az itt ismert zsiványokról, a velük történtekről írni. A téma igen összetett, izgalmas, mindenképpen folytatást igényel.
Az üldözött jobbágyelemek, bizonytalan megélhetési gondokkal küzködő, otthontalan 19. századi betyárok nem a semmiből tűntek elő. Már a korábbi századok eseményei nyomán kialakult népi megmozdulások voltak azok az előzmények, amelyek mint pl. a Dózsa György vezette parasztfelkelés 1514-ben, vagy a mohácsi csata utáni zűrzavaros időszakban összeverődött emberek Szeged és Szabadka környékén, lefektették a későbbi betyárvilág alapjait... A Rákóczy szabadságharc utáni súlyos idők csak tovább emelték a magyar nép idegen, és földesúr elleni gyülöletét. A nem sokkal ezellőtt véget ért török ellenes nagy háborút követően csak lassan tudott kibontakozni a városi, falusi élet, gazdálkodás, az is elsősorban a szilaj pásztorkodás formájában, hiszen a vizenyős, mocsaras Délvidéken ( a Bánsági részen ) a 18. század első felében kezdődik el a földművelésre szánt területek lecsapolása... Ennek az is oka volt, h igen gyér a lakosság száma, s majd csak a 18. század második felétől kezdődően jelentkezik változás, Mária Terézia uralkodása idején, amikor elindítja a déli vármegyék újratelepítésének a programját. A dél – alföldi parasztság helyzetét ezekben az időkben csak súlyosbította az a körülmény, h a mezővárosok többsége szerződéses állapotba került, vagyis a városi tanács vezetésével együttesen fizette a terheket ( a tanács természetesen a vagyonos telkesekből állott ). Az egyre szaporodó zsellérség pedig mind jobban került kiszolgáltatott helyzetbe, s vállalt a nagy uradalmakban munkát. Emellett azért a közterhek is állandó jelleggel növekedtek, s ráadásul ott ahol lehett, az uradalmak gazdatisztjei komoly összegeket zsaroltak össze a parasztoktól a saját hasznukra. A közterhek, a hódító háborúk és az udvari pompa költségei, a véradó, a beszállásolások, a fuvarozások költségei is mind a jobbágyságot terhelték. Ezért aztán sokan váltak földönfutóvá, koldusokká, csavargókká, különösen a 19. század huszas és harmincas éveitől kezdődően. Az 1848–1849-es forradalom után az újra felerősödő betyárvilágot szintén a rossz gazdasági és társadalmi – politikai helyzet táplálta ( Bach korszak és centralizáció ). Az olasz fronton 1859-ben elszenvedett vereségek igencsak megrendítették a Habsburg-birodalmat. Az 1860–1861-es években megbomlott a császári hatóságok által kiépített rendőri gépezet, s ugyanebben az időben megerősödött a nemzeti ellenállás az osztrákokkal szemben. A meggyengülő Ausztria akkoriban főleg nem az erős, dinamikus külpolitikai tényezőt jelentette, hanem a súlyos belső válságot megélő államot. A vázolt nehéz helyzetet nehezítette tovább az 1863. évben megélt igen súlyos aszályos idő, amely a szegényebb réteget érintette a legérzékenyebben. Munkát jobbára csak az uradalmaknál, a folyószabályozásoknál vagy a vasútépítéseknél találhattak a szegény emberek, a zsellérek. Így aztán bármily kemény is volt az állam fellépése a rablások, jószág elhajtások, rablógyilkosságok és gyújtogatások kapcsán, azok egy ideig nem szűntek meg, hanem esetleg még fokozódtak is. Sokan azért is szimpatizáltak a törvényen kívülre rekedt emberekkel, mert így az orgazdaság révén ki tudták elégíteni a jövedelmüket, s nem haltak éhen.
A nép körében élt a rossz betyár fogalma is, amit a ’’zsivány’’ kifejezéssel neveztek meg. Ezen illetők gonosztevők voltak, akik még a szegény embert is kíméletlenül kirabolták. Ellentétben ezzel, a ’’betyár’’ nem bántotta a jobbágyságot, azt a réteget ahonnan jómaga is származott. Maga a ’’betyár’’ szó perzsa – török eredetű, s dologtalan suhanc, nőtlen legény, munkakerülő a jelentése. A délmagyarországi megyékben a 18. és a 19. századok során a nyári munkákra elszegődött embereket illették a ’’betyár’’ kifejezéssel, s ezek a paraszti sorban élők valóban a béreskedés, a megélhetést biztosító bármilyen munka után kóboroltak, csavarogtak. Ettől már csak egy hajszál választja el a ’’pusztai útonálló’’ kifejezés tartalmát az előzőekben mondottaktól, mert az ilyen nehéz helyzetben lévők sokszor kényszerültek lopásra, fosztogatásra akár az éhség, akár más okok miatt. Így aztán a valódi haramiák, zsiványok azok a személyek, akik a csárdákban, vagy a helységektől távolabb fekvő helyeken, esetleg a falvakban is fegyveresen rabolnak, akik a jószágot a nyájakból és a csordákból elhajtják. A nép többféle betyárt különböztetett meg. Léteztek a gyalogbetyárok, a lovasbetyárok, kocsinjáró betyárok, kapcabetyárok, házásó betyárok, lókötők, futóbetyárok. Az Alföldön inkább a lovasbetyár-, míg a dombos, hegyvidéki erdőségekben a gyalogbetyár- vagy a kocsinjáró betyár forma terjedt el. Több betyárból alakult meg a betyárbanda, amelynek vezetője a betyárvezér volt, a legtekintélyesebb, legerősebb, legügyesebb betyár. Kellett is az erő, a gyorsaság mellé a furfang és az ügyesség, ami a betyárokat jellemezte. Szinte hihetetlen volt a természet-, ember-, állat-, és fegyverismeretük. Állandó búvóhelyük a csárda, vagy annak a környéke volt, s ezek között is akadtak igen híresek: az Orosháza melletti Lebuki-csárda, vagy a Szeged melletti Putri-csárda. Elmés volt az az elgondolás is, ahogyan a betyárok kihasználták a csárdáknál azt a vármegyei szabályrendeletet, mely szerint a pandúrok nem léphetik át a megye határát, mert a csárda egyik fele az egyik megyében volt, míg a másik már a szomszédos megyében... A Dél-Alföldön ekkor még tekintélyes nagyságú volt a vizenyős, mocsaras, zsombékos terület, a Tisza mellett a széles árterület, ahol a halászok, a pákászok éltek. Velük is szoros kapcsolatban voltak a betyárok, hiszen akár hosszabb időt is élhettek együtt mélyen bent egy-egy mocsárban, nádasban. A pákászoknál elrejthették a szerzett holmit is... Nemkülönben jelentős volt a pásztorok és a betyárok viszonya. A kapcsolatok között igen fontos helyet foglalt el az orgazdával, a kupeccal, az okmányhamisítóval, a kedvessel való kapcsolat. A Délvidéken a következő földrajzi nevek köthetők a betyárokhoz: Szabadka, Ludas, Bácstopolya, Zentagunaras, Moravica, Bogojevó, Bajsa, Pacsér, Feketics, Martonos, Mohol, Horgos, Telecska, Ada, Zombor, Zenta, Kanizsa, Ürményháza, Hetény, s az ezen települések közelében ezidőszerint viruló tanyavilág. Rózsa Sándor és Bogár Imre Szabadka, Horgos, Szeged, Zenta, Kavilló, Zentagunaras, Ludas táján, Angyal Bandi Telecskán és környékén, Sobri Jóska ( Zsubri pajtás ), Séta Pista, Patkó Bandi, Csali Pista, Varga Laci pedig Szlavónia mocsaraiban voltak ismertek.


A leghíresebb betyárokról


A Dél-Alföldön, és az ország más részein is főleg a 19. században voltak jelen a szegénylegények, vagy ismertebb nevükön a betyárok. A 18. században is vannak esetek, amikor betyártevékenységért akasztottak embereket, de az igazi ’’aranykor’’ az később jött el. Sok esetben az ellenük indított hajtóvadászatokon ölték meg, illetve fogták el őket. A betyárkodással megvádoltakkal nem sokat teketóriáztak a hatóságok, hanem ha bizonyságot nyertek vétkeik, szinte azonnal keményen meg is büntették őket. Erre a jogot a vármegyék a statáriumról szóló császári rendeletben az 1794 év során megkapták. A későbbiekben pedig a nádortól kérik a vármegyék a rögtönitélő bíróságok felállítását. 1852-ben a polgári statárium helyébe a katonai rögtönbíráskodás lépett. Ugyanebben az időben szervezik meg a városi és a megyei karhatalmi rendszert is, s jelennek meg a pandúrok-perzekutorok, a 19. század második felében a zsandárok ( Bach- és Ráday korszak ), majd az 1884-től a már korszerűen felfegyverzett Magyar Királyi Csendőrség. Röviden tehát lássuk akkor a legismertebb betyárokat, áttekintő jelleggel:
Angyal Bandi , aki esetében bizonyítottan elmondható hogy nem egyedül csak ő ( az eredeti betyár ) viselte ezt a nevet . Az első, Ónody András a 18. század végén, 19. század elején az Alföldön kötötte el a lovakat, bár nemes ember volt Borsod vármegyében. 1806 novemberében halt meg. A másik ilyen nevű betyár Somogyban ismerték, elég kegyetlen és kisszerű betyár volt, áldozatait többször jól megverte, megkínozta. Harmadik eset is ismert, hogy ezt a nevet viselte valaki, ez esetben az illető Bácskában tevékenykedett 1825 táján, azonban lehetséges a somogyi Angyal Bandival való azonossága is...
Zöld Marci , aki a napóleoni háborúk utáni időszakban volt igen ismert betyárvezér. Csongrád vármegyében és környékén tevékenykedett, amíg 1816 végén elfogták árulás következtében.
Sobri Jóska , aki a leghíresebb dunántúli betyárként volt ismeretes a 19. század első felében. Vas, Győr, Veszprém és Zala vármegyék erdős részein betyároskodott 1835 és 1837 eszendők között a bandájával és Milfait Ferenc nevű, másik igen ismert betyárral. Végül a katonaság segítségével a Tolna vármegyei Lápafő község erdejében kemény tűzharcban ölték meg, betyártársaival egyetemben.
Geszten ( Geszti ) Jóska , aki egy 40 tagú betyárbanda vezére volt. A Nyírségben és annak környékén tevékenykedtek, mígnem őt magát 1846-ban, néhány társát pedig a következő esztendőben kerítették kézre a hatóságok.
Szilágyi Jancsi , aki az Orosháza és annak környékén tevékenykedő mintegy 70 tagot számláló banda vezére volt 1850 elején. Az ő személyes csoportja 6 tagból állt. Főleg a nagygazdákat zargatták a jószágelhajtásaikkal. 1852 tavaszán fogták el a sógorával együtt.
Rózsa Sándor , aki a Délvidék leghíresebb betyárja volt. Az édesapját lólopás miatt akasztották föl még gyermekkorában, s ez valószínűleg rányomta bélyegét az egész életére. Látszik ez abból is, hogy egészen fiatalon tehénlopás miatt itélték el, s került a szegedi börtönbe. Itt többször botozták meg keményen. Miután hamarosan megszökött innét, s évekkel később kérvényt nyújtott be a királyhoz, az igazságtalanul rámért börtönbüntetés elengedése tárgyában, de sikeretelenül. A szabadságharc idején betyárokból álló csapatot vezetett s harcolt a délvidéki frontszakaszon. A forradalom bukása után visszatért a betyársághoz, s a hatóságok minden áron kézre akarták keríteni az 1852. és 1853. évek során, sikertelenül. Mivel a nép körében a zsandárság szerint is igen nagy volt a népszerűsége és tekintélye, szinte soha se tudták hogy hol is keressék. Mert sűrűn megesett az az eset, hogy ahol keresték, ott vagy nem is járt, vagy már nem volt ott... Főleg Szeged, Horgos és Szabadka táján volt a területe, de Mohol, Zenta, Orompart, Martonos, Ludas Ada, Bácstopolya, Telecska, Pacsér, Csonoplya és környéke is ismerte őt. Egy időre ekkor nyoma veszett, de 1856-ban ismét felbukkant. A hatóságok újra kitűzték a fejére szóló vérdíjat. A következő esztendőben sikerült őt elfogni oly módon, hogy az egyik szegedi tanyásgazdával való összetűzésekor az előfutó asszonyok leütötték őt egy baltával, majd át is adták a zsandároknak. A tárgyalás során nem sikerült minden ügyet rábizonyítani, de így is halálra itélték. A császártól viszont kegyelmet kapott, s 1867-ig börtönben raboskodott. A kiegyezés után amnesztiában részesült, de nem sok idő kellett hogy újra betyárkodás miatt elfogják. 1869 elején Ráday Gedeon szegedi kormánybiztosnak sikerült ez, s 1878 november végéig, a haláláig most már véglegesen rácsok mögött maradt...
Vidrócki Marci , aki Heves, Gömör, Nógrád és Borsod vármegyékben betyárkodott a bandájával. A róla szóló elbeszélések, betyárdalok, visszaemlékezések szerint bátor, jószívű, a szegény embereket megsegítő, mulatóskedvű betyár volt. Több ízben is becsapta, átejtette az őt üldöző zsandárokat, pandúrokat. Végül az egyik bandatag végzett vele baltával 1873 elején.
Bogár Imre , aki a betyárkodó csongrádi Bogár család tagjaként maga is azzá lett, mert amikor mint gulyásbojtárt ökrök lopásával vádolták meg igazságtalanul, a vallatás során megszökött. Ekkortól kezdődően lett betyár, s a nevéhez nem fűződött gyilkosság, vagy túlzott durvaság, ezért sokan a szegénylegények ideáljának tartották. 1860. és 1862. között tevékenykedett társaival, majd miután elfogták, 1862 júliusában végezte ki a pesti statáriális bíróság.
Babáj Gyurka , aki makói születésű volt, s a katonaideje után lett betyárrá 1868-ban. Működése során több ízben bravúros módon vezette hamis nyomra az őket üldőző pandúrokat. Az a néhány hónap alatt amíg aktívan tevékenykedett bandájával, újra a régi fényét hozta vissza a szegényvilágnak, a betyárvilágnak. Végül egyszerre öt vármegye pandúrjai üldözték őket, s a csorvási csárdánál esett el heves tűzharcban...
Sós Pista , aki a Hortobágy környékén volt ismert furfangos, virtusos betyár az 1860-as években. Kezdetben birkalopás miatt került börtönbe Debrecen városában. Szökése után is csak megmaradt betyárnak...míg végül valószínűleg lelőtték őt.
Mácsvánszky Maxim , akiről kevés adat híjján csak azt tudjuk, hogy a kiegyezést követő koronázás alkalmából meghirdetett amnesztiával szabadult 1867-ben. Ezt megelőzően a gyilkosságért kiszabott 9 évét töltötte a börtönben...Szabadulása után is folytatta a rablásait Palánkán, Pakson, Dubokán, Zomborban. Végül aztán őt is Ráday Gedeon kormánybiztos emberei tették ártalmatlanná 1869-ben, amikor a Délvidéken bekerítették és lelőtték a kirobbant heves tűzharc során.
Sisa Pista , aki a Börzsöny menti falvakban, az Ipoly mentén volt ismert betyár. Az 1860-as évek elejétől tevékenykedett, s először 1869-ben itélték el. Szabadulása után 1872. és 1875. között zajlott a tulajdonképpeni betyárélete, ami húsz évre szóló börtönbüntetéssel ért véget.
Farkas Jancsi , aki vásárhelyi születésű, s az egyik utolsó betyár volt az ország déli részein. Kocsinjáró betyárként tevékenykedett 1885–1891-ig, s rá is jellemző a furfangos, cseles aktivitás. Emellett modernebb vonások is felfedezhetők nála, mert dohánycsempészettel is foglalkozott. Több rablás kapcsán a vádakat nem tudták bizonyítani, amikor először elfogták őt. Szabadon kellett hogy engedjék, majd valamivel később a kisteleki csárdában elfogták . 10 évet kapott ...
Akadtak még ismert betyárok, de jelen esetben a teljesség igénye nélkül csupán megemlítenék néhányat: Fábián Pista, Jakab Samu, Nád István, Juhász András, Dobos Gábor, Borsos Sándor, Patkó Pista, Laca betyár ( Durković Laca ), Borbás Ferenc, Kosár János, Varga Pista, Barna Péter, Dombi Pista, Szávity Milos, Egyed János, Csigla, Csapai, Kontra András, Farkas Péter, Csaruga Jovó. Bajsán ismerték Buszi János futóbetyárt, Feketicsen pedig Balog Miska szegénylegényt.
Írásom végén rátérnék röviden a városomban, Zentán ismert betyárok ismertetésére. Elsőként Karjú János kocsis betyárt lehet megemlíteni, aki Rózsa Sándornak adta ki magát, de rajta veszett, mert egy idő után az igazi Rózsa Sándor megjelent a városban, elrettentés és büntetés gyanánt megásatta vele a saját sírját, majd lelőtte őt. A másik szülővárosombéli betyárra az egyik gyűjteményben akadtam, ahol az 1885-ben történtekről írva Dudás Andor beszámolt Matuszka Gecse János haláláról. Róla röviden annyit jegyzett meg a krónikaíró, hogy Rózsa Sándor jóbarátja volt. A harmadikként említhető Renkó Kálmán volt a leghíresebb, róla több helyen is olvashattam, mégha igen röviden is. Az eddigi legtöbb adatot szolgáltató írások a következő lapokban jelentek meg: a Magyar Nemzet hasábjain 2003 novemberében Temesi Ferenc tollából , illetve a Pesten megjelent Vasárnapi Újság 1872. október 20., 42. számában. Az itt leközölt cikkből megtudhatjuk hogy:
’’ ( A szegedi vár bűnügyi krónikájából. ) Renkó Kálmán 144 bűnesetét most tárgyalja a törvényszék. Híres alföldi betyár volt, egy egész banda feje, a társadalom valódi ostora. A szegedi királyi biztosság most már kiderítette, hogy nem volt oka elhagyni a becsületet és társadalmat, hanem most már késő. Renkó egy becsületes zentai fakereskedő fia, s mindenki elcsodálkozott, amikor 1855-ben egyszer csak befogták tehénlopásért. A fiatal Renkót becsületes és jóigyekezetű fiatal embernek ismerték. Vallatták, becsukták. Renkó pedig megszökött a fogságból. Apja házánál lappangott, de nem volt maradása, s ekkor az Alföld rónáira bízta magát. Összetalálkozott futóbetyárokkal, s azokkal bújdosott, lopott,
rabolt, s lett belőle híres legény. Hanem ekkor már nem üldözték olyan nagyon, mint a tehénlopás gyanúja miatt, mert 40 – 50 frtért a zsandárok, hivatalos közegek engedték, hogy menjen amerre tud. A szegedi várban kiderült, hogy a tehénlopás gyanújában egészen ártatlan, hanem van 144 más oly bűnös tette, amelyekért megért az akasztófára. ’’
Az itélet természetesen megszületett ebben az ügyben is, de nem halálra, hanem tizenhat évi rabságra szólt. Dudás Andor tudósít erről a Krónikájában, ahol az 1885-ös év ismertetésénél számol be Renkó Kálmán szabadulásáról a márciusi hónap végén. Nem felejtette el közölni azt sem, hogy még Ráday Gedeon kormánybiztos idejében fogták és ítélték el.












Zenta, 2009. júl.









Felhasznált irodalom

• Jung Károly: Egy betyár és üldözője a néphagyományban, Folklorizálódott Mácsvánszky- és Ráday-hagyományok a bácskai folklórban és a szépirodalomban, http://www.epa.oszk.hu/01000/01014/00054/pdf/54_083-104.pdf

• Küllős Imola: Betyárok könyve, Mezőgazdasági Kiadó, Sorozatszerkesztő: Paládi-Kovács Attila, Budapest 1988

• Penavin Olga: A betyárvilág emlékezete vidékünkön, Hungarológiai Közlemények, A Magyar Nyelv, Irodalom és Hungarológiai Kutatások Intézete Tmasz folyóirata, 35. szám X. évf. 1978 június, Fórum Lap- és Könyvkiadó Vállalat, Szerkesztő bizottság: Bori Imre, Jung Károly, Mikes Melánia, Pastyik László, Újvidék

• Szabó Ferenc: A dél-alföldi betyárvilág, A gyulai Erkel Ferenc Múzeum Kiadványai, Szerkeszti: Dankó Imre, Gyula 1964

• Szabó Ferenc: Két és fél évszázad az Alföld történetéből ( válogatott tanulmányok ), A Békés Megyei És a Csongrád Megyei Levéltárak kiadása, Dél-alföldi évszázadok 25., Szerkesztő: Erdész Ádám, Blazovich László, Szeged 2008

• Szenti Tibor: Betyártörténetek, Mondák és dalok ( Betyárvilág a Dél-Alföldön III. rész ), Budapest 1999.

• Temesi Ferenc: Alföldi zsiványok 1 – 4 Magyar Nemzet, 2003. nov. 29. szám, hírlapi sorozat ( Hat betyárportré )

• Vasárnapi Újság, 19. évf. 42. szám, 1872. okt. 20., http://epa.oszk.hu/00000/00030/00972/pdf/00972.pdf



Források

• ZTL: F.381., Joca Vujić Gyűjtemény, Dudás Andor Krónikája I

2009. augusztus 26., szerda

SIKOLTÁS

Hajnalban találkoztunk hát

újra gyönyörű izgató

s vágyakkal teli Ír Asszony

együtt aludtunk el hamar

az ébredés fájdalmával

hisz a valaha hitt tervek

felpuffadt tetemei még

foszladoznak s a vergődés

mely azért szitkokat csihol

és csontot roppantva csonkol

– reménytelen velőtrázó sikoltás –

hazug világ pillangói

az álmok éjjelente ha

nektárt gyűjtve maradnak csak

valahol gyűrött arcomon

Mosolygás II.

Az utosó Karácsonyon

eme évezred néhány szép

napján az olvasztótégely

ünnepén felzörejlik a

szívekben a szeretet is –

az arcizmok bűnbánatot

gyakorolnak s a képmutató

csillagszóró gyönyörűség

szikrázás közben mert most

imátkozunk Testvéreim

az Úrban ... és ajkunkon a

megbocsátás szent igéje

mosolyog a templom illatában

Magány III.

Dacos kölyök vagyok tele zsebbel s álmokkal ...

Neked adtam ezt az estét annyira mint az

időt mely belekalapálta magát a valóság

felületébe maradandóan s örökre ...

Hallgató-ima

Virágba borult a sirkert kereszt
Erdeje hol megpihentél, s halkan
Száll a hallgató-ima azóta…
Teljes az álmos kései őszben
Tündöklő apró virágágyás a
Trombitavirággal kánonban,
De a vésett betűk üzenete
Emlékeinket fodrozza, amint
Szálfaként állunk meg előtted, mi
Sudár jegenyék és öreg tölgyek…

............


Halkan, nagyon halkan továbbra is
Száll a hallgató-ima… egyik a
Másik után egymásba fonódva