Rövid áttekintés
A klasszikus betyárvilág, a 18. század végén, és a 19. század során virágzott igazán. A témához több ismert és népszerű zenei, irodalmi és egyéb kategória tartozik, mint amilyenek a betyárdalok, a balladák, mondák, népi hiedelmek, vagy a népművészeti megközelítés. Vidékünkön is akadt és akad igen ismert, elismert kutatója úgy a népzenének, mint a népművészetnek...de jelen esetben a rövid általános történelmi áttekintésen túl a szűkebb pátria felé szándékozom evezni, az itt ismert zsiványokról, a velük történtekről írni. A téma igen összetett, izgalmas, mindenképpen folytatást igényel.
Az üldözött jobbágyelemek, bizonytalan megélhetési gondokkal küzködő, otthontalan 19. századi betyárok nem a semmiből tűntek elő. Már a korábbi századok eseményei nyomán kialakult népi megmozdulások voltak azok az előzmények, amelyek mint pl. a Dózsa György vezette parasztfelkelés 1514-ben, vagy a mohácsi csata utáni zűrzavaros időszakban összeverődött emberek Szeged és Szabadka környékén, lefektették a későbbi betyárvilág alapjait... A Rákóczy szabadságharc utáni súlyos idők csak tovább emelték a magyar nép idegen, és földesúr elleni gyülöletét. A nem sokkal ezellőtt véget ért török ellenes nagy háborút követően csak lassan tudott kibontakozni a városi, falusi élet, gazdálkodás, az is elsősorban a szilaj pásztorkodás formájában, hiszen a vizenyős, mocsaras Délvidéken ( a Bánsági részen ) a 18. század első felében kezdődik el a földművelésre szánt területek lecsapolása... Ennek az is oka volt, h igen gyér a lakosság száma, s majd csak a 18. század második felétől kezdődően jelentkezik változás, Mária Terézia uralkodása idején, amikor elindítja a déli vármegyék újratelepítésének a programját. A dél – alföldi parasztság helyzetét ezekben az időkben csak súlyosbította az a körülmény, h a mezővárosok többsége szerződéses állapotba került, vagyis a városi tanács vezetésével együttesen fizette a terheket ( a tanács természetesen a vagyonos telkesekből állott ). Az egyre szaporodó zsellérség pedig mind jobban került kiszolgáltatott helyzetbe, s vállalt a nagy uradalmakban munkát. Emellett azért a közterhek is állandó jelleggel növekedtek, s ráadásul ott ahol lehett, az uradalmak gazdatisztjei komoly összegeket zsaroltak össze a parasztoktól a saját hasznukra. A közterhek, a hódító háborúk és az udvari pompa költségei, a véradó, a beszállásolások, a fuvarozások költségei is mind a jobbágyságot terhelték. Ezért aztán sokan váltak földönfutóvá, koldusokká, csavargókká, különösen a 19. század huszas és harmincas éveitől kezdődően. Az 1848–1849-es forradalom után az újra felerősödő betyárvilágot szintén a rossz gazdasági és társadalmi – politikai helyzet táplálta ( Bach korszak és centralizáció ). Az olasz fronton 1859-ben elszenvedett vereségek igencsak megrendítették a Habsburg-birodalmat. Az 1860–1861-es években megbomlott a császári hatóságok által kiépített rendőri gépezet, s ugyanebben az időben megerősödött a nemzeti ellenállás az osztrákokkal szemben. A meggyengülő Ausztria akkoriban főleg nem az erős, dinamikus külpolitikai tényezőt jelentette, hanem a súlyos belső válságot megélő államot. A vázolt nehéz helyzetet nehezítette tovább az 1863. évben megélt igen súlyos aszályos idő, amely a szegényebb réteget érintette a legérzékenyebben. Munkát jobbára csak az uradalmaknál, a folyószabályozásoknál vagy a vasútépítéseknél találhattak a szegény emberek, a zsellérek. Így aztán bármily kemény is volt az állam fellépése a rablások, jószág elhajtások, rablógyilkosságok és gyújtogatások kapcsán, azok egy ideig nem szűntek meg, hanem esetleg még fokozódtak is. Sokan azért is szimpatizáltak a törvényen kívülre rekedt emberekkel, mert így az orgazdaság révén ki tudták elégíteni a jövedelmüket, s nem haltak éhen.
A nép körében élt a rossz betyár fogalma is, amit a ’’zsivány’’ kifejezéssel neveztek meg. Ezen illetők gonosztevők voltak, akik még a szegény embert is kíméletlenül kirabolták. Ellentétben ezzel, a ’’betyár’’ nem bántotta a jobbágyságot, azt a réteget ahonnan jómaga is származott. Maga a ’’betyár’’ szó perzsa – török eredetű, s dologtalan suhanc, nőtlen legény, munkakerülő a jelentése. A délmagyarországi megyékben a 18. és a 19. századok során a nyári munkákra elszegődött embereket illették a ’’betyár’’ kifejezéssel, s ezek a paraszti sorban élők valóban a béreskedés, a megélhetést biztosító bármilyen munka után kóboroltak, csavarogtak. Ettől már csak egy hajszál választja el a ’’pusztai útonálló’’ kifejezés tartalmát az előzőekben mondottaktól, mert az ilyen nehéz helyzetben lévők sokszor kényszerültek lopásra, fosztogatásra akár az éhség, akár más okok miatt. Így aztán a valódi haramiák, zsiványok azok a személyek, akik a csárdákban, vagy a helységektől távolabb fekvő helyeken, esetleg a falvakban is fegyveresen rabolnak, akik a jószágot a nyájakból és a csordákból elhajtják. A nép többféle betyárt különböztetett meg. Léteztek a gyalogbetyárok, a lovasbetyárok, kocsinjáró betyárok, kapcabetyárok, házásó betyárok, lókötők, futóbetyárok. Az Alföldön inkább a lovasbetyár-, míg a dombos, hegyvidéki erdőségekben a gyalogbetyár- vagy a kocsinjáró betyár forma terjedt el. Több betyárból alakult meg a betyárbanda, amelynek vezetője a betyárvezér volt, a legtekintélyesebb, legerősebb, legügyesebb betyár. Kellett is az erő, a gyorsaság mellé a furfang és az ügyesség, ami a betyárokat jellemezte. Szinte hihetetlen volt a természet-, ember-, állat-, és fegyverismeretük. Állandó búvóhelyük a csárda, vagy annak a környéke volt, s ezek között is akadtak igen híresek: az Orosháza melletti Lebuki-csárda, vagy a Szeged melletti Putri-csárda. Elmés volt az az elgondolás is, ahogyan a betyárok kihasználták a csárdáknál azt a vármegyei szabályrendeletet, mely szerint a pandúrok nem léphetik át a megye határát, mert a csárda egyik fele az egyik megyében volt, míg a másik már a szomszédos megyében... A Dél-Alföldön ekkor még tekintélyes nagyságú volt a vizenyős, mocsaras, zsombékos terület, a Tisza mellett a széles árterület, ahol a halászok, a pákászok éltek. Velük is szoros kapcsolatban voltak a betyárok, hiszen akár hosszabb időt is élhettek együtt mélyen bent egy-egy mocsárban, nádasban. A pákászoknál elrejthették a szerzett holmit is... Nemkülönben jelentős volt a pásztorok és a betyárok viszonya. A kapcsolatok között igen fontos helyet foglalt el az orgazdával, a kupeccal, az okmányhamisítóval, a kedvessel való kapcsolat. A Délvidéken a következő földrajzi nevek köthetők a betyárokhoz: Szabadka, Ludas, Bácstopolya, Zentagunaras, Moravica, Bogojevó, Bajsa, Pacsér, Feketics, Martonos, Mohol, Horgos, Telecska, Ada, Zombor, Zenta, Kanizsa, Ürményháza, Hetény, s az ezen települések közelében ezidőszerint viruló tanyavilág. Rózsa Sándor és Bogár Imre Szabadka, Horgos, Szeged, Zenta, Kavilló, Zentagunaras, Ludas táján, Angyal Bandi Telecskán és környékén, Sobri Jóska ( Zsubri pajtás ), Séta Pista, Patkó Bandi, Csali Pista, Varga Laci pedig Szlavónia mocsaraiban voltak ismertek.
A leghíresebb betyárokról
A Dél-Alföldön, és az ország más részein is főleg a 19. században voltak jelen a szegénylegények, vagy ismertebb nevükön a betyárok. A 18. században is vannak esetek, amikor betyártevékenységért akasztottak embereket, de az igazi ’’aranykor’’ az később jött el. Sok esetben az ellenük indított hajtóvadászatokon ölték meg, illetve fogták el őket. A betyárkodással megvádoltakkal nem sokat teketóriáztak a hatóságok, hanem ha bizonyságot nyertek vétkeik, szinte azonnal keményen meg is büntették őket. Erre a jogot a vármegyék a statáriumról szóló császári rendeletben az 1794 év során megkapták. A későbbiekben pedig a nádortól kérik a vármegyék a rögtönitélő bíróságok felállítását. 1852-ben a polgári statárium helyébe a katonai rögtönbíráskodás lépett. Ugyanebben az időben szervezik meg a városi és a megyei karhatalmi rendszert is, s jelennek meg a pandúrok-perzekutorok, a 19. század második felében a zsandárok ( Bach- és Ráday korszak ), majd az 1884-től a már korszerűen felfegyverzett Magyar Királyi Csendőrség. Röviden tehát lássuk akkor a legismertebb betyárokat, áttekintő jelleggel:
Angyal Bandi , aki esetében bizonyítottan elmondható hogy nem egyedül csak ő ( az eredeti betyár ) viselte ezt a nevet . Az első, Ónody András a 18. század végén, 19. század elején az Alföldön kötötte el a lovakat, bár nemes ember volt Borsod vármegyében. 1806 novemberében halt meg. A másik ilyen nevű betyár Somogyban ismerték, elég kegyetlen és kisszerű betyár volt, áldozatait többször jól megverte, megkínozta. Harmadik eset is ismert, hogy ezt a nevet viselte valaki, ez esetben az illető Bácskában tevékenykedett 1825 táján, azonban lehetséges a somogyi Angyal Bandival való azonossága is...
Zöld Marci , aki a napóleoni háborúk utáni időszakban volt igen ismert betyárvezér. Csongrád vármegyében és környékén tevékenykedett, amíg 1816 végén elfogták árulás következtében.
Sobri Jóska , aki a leghíresebb dunántúli betyárként volt ismeretes a 19. század első felében. Vas, Győr, Veszprém és Zala vármegyék erdős részein betyároskodott 1835 és 1837 eszendők között a bandájával és Milfait Ferenc nevű, másik igen ismert betyárral. Végül a katonaság segítségével a Tolna vármegyei Lápafő község erdejében kemény tűzharcban ölték meg, betyártársaival egyetemben.
Geszten ( Geszti ) Jóska , aki egy 40 tagú betyárbanda vezére volt. A Nyírségben és annak környékén tevékenykedtek, mígnem őt magát 1846-ban, néhány társát pedig a következő esztendőben kerítették kézre a hatóságok.
Szilágyi Jancsi , aki az Orosháza és annak környékén tevékenykedő mintegy 70 tagot számláló banda vezére volt 1850 elején. Az ő személyes csoportja 6 tagból állt. Főleg a nagygazdákat zargatták a jószágelhajtásaikkal. 1852 tavaszán fogták el a sógorával együtt.
Rózsa Sándor , aki a Délvidék leghíresebb betyárja volt. Az édesapját lólopás miatt akasztották föl még gyermekkorában, s ez valószínűleg rányomta bélyegét az egész életére. Látszik ez abból is, hogy egészen fiatalon tehénlopás miatt itélték el, s került a szegedi börtönbe. Itt többször botozták meg keményen. Miután hamarosan megszökött innét, s évekkel később kérvényt nyújtott be a királyhoz, az igazságtalanul rámért börtönbüntetés elengedése tárgyában, de sikeretelenül. A szabadságharc idején betyárokból álló csapatot vezetett s harcolt a délvidéki frontszakaszon. A forradalom bukása után visszatért a betyársághoz, s a hatóságok minden áron kézre akarták keríteni az 1852. és 1853. évek során, sikertelenül. Mivel a nép körében a zsandárság szerint is igen nagy volt a népszerűsége és tekintélye, szinte soha se tudták hogy hol is keressék. Mert sűrűn megesett az az eset, hogy ahol keresték, ott vagy nem is járt, vagy már nem volt ott... Főleg Szeged, Horgos és Szabadka táján volt a területe, de Mohol, Zenta, Orompart, Martonos, Ludas Ada, Bácstopolya, Telecska, Pacsér, Csonoplya és környéke is ismerte őt. Egy időre ekkor nyoma veszett, de 1856-ban ismét felbukkant. A hatóságok újra kitűzték a fejére szóló vérdíjat. A következő esztendőben sikerült őt elfogni oly módon, hogy az egyik szegedi tanyásgazdával való összetűzésekor az előfutó asszonyok leütötték őt egy baltával, majd át is adták a zsandároknak. A tárgyalás során nem sikerült minden ügyet rábizonyítani, de így is halálra itélték. A császártól viszont kegyelmet kapott, s 1867-ig börtönben raboskodott. A kiegyezés után amnesztiában részesült, de nem sok idő kellett hogy újra betyárkodás miatt elfogják. 1869 elején Ráday Gedeon szegedi kormánybiztosnak sikerült ez, s 1878 november végéig, a haláláig most már véglegesen rácsok mögött maradt...
Vidrócki Marci , aki Heves, Gömör, Nógrád és Borsod vármegyékben betyárkodott a bandájával. A róla szóló elbeszélések, betyárdalok, visszaemlékezések szerint bátor, jószívű, a szegény embereket megsegítő, mulatóskedvű betyár volt. Több ízben is becsapta, átejtette az őt üldöző zsandárokat, pandúrokat. Végül az egyik bandatag végzett vele baltával 1873 elején.
Bogár Imre , aki a betyárkodó csongrádi Bogár család tagjaként maga is azzá lett, mert amikor mint gulyásbojtárt ökrök lopásával vádolták meg igazságtalanul, a vallatás során megszökött. Ekkortól kezdődően lett betyár, s a nevéhez nem fűződött gyilkosság, vagy túlzott durvaság, ezért sokan a szegénylegények ideáljának tartották. 1860. és 1862. között tevékenykedett társaival, majd miután elfogták, 1862 júliusában végezte ki a pesti statáriális bíróság.
Babáj Gyurka , aki makói születésű volt, s a katonaideje után lett betyárrá 1868-ban. Működése során több ízben bravúros módon vezette hamis nyomra az őket üldőző pandúrokat. Az a néhány hónap alatt amíg aktívan tevékenykedett bandájával, újra a régi fényét hozta vissza a szegényvilágnak, a betyárvilágnak. Végül egyszerre öt vármegye pandúrjai üldözték őket, s a csorvási csárdánál esett el heves tűzharcban...
Sós Pista , aki a Hortobágy környékén volt ismert furfangos, virtusos betyár az 1860-as években. Kezdetben birkalopás miatt került börtönbe Debrecen városában. Szökése után is csak megmaradt betyárnak...míg végül valószínűleg lelőtték őt.
Mácsvánszky Maxim , akiről kevés adat híjján csak azt tudjuk, hogy a kiegyezést követő koronázás alkalmából meghirdetett amnesztiával szabadult 1867-ben. Ezt megelőzően a gyilkosságért kiszabott 9 évét töltötte a börtönben...Szabadulása után is folytatta a rablásait Palánkán, Pakson, Dubokán, Zomborban. Végül aztán őt is Ráday Gedeon kormánybiztos emberei tették ártalmatlanná 1869-ben, amikor a Délvidéken bekerítették és lelőtték a kirobbant heves tűzharc során.
Sisa Pista , aki a Börzsöny menti falvakban, az Ipoly mentén volt ismert betyár. Az 1860-as évek elejétől tevékenykedett, s először 1869-ben itélték el. Szabadulása után 1872. és 1875. között zajlott a tulajdonképpeni betyárélete, ami húsz évre szóló börtönbüntetéssel ért véget.
Farkas Jancsi , aki vásárhelyi születésű, s az egyik utolsó betyár volt az ország déli részein. Kocsinjáró betyárként tevékenykedett 1885–1891-ig, s rá is jellemző a furfangos, cseles aktivitás. Emellett modernebb vonások is felfedezhetők nála, mert dohánycsempészettel is foglalkozott. Több rablás kapcsán a vádakat nem tudták bizonyítani, amikor először elfogták őt. Szabadon kellett hogy engedjék, majd valamivel később a kisteleki csárdában elfogták . 10 évet kapott ...
Akadtak még ismert betyárok, de jelen esetben a teljesség igénye nélkül csupán megemlítenék néhányat: Fábián Pista, Jakab Samu, Nád István, Juhász András, Dobos Gábor, Borsos Sándor, Patkó Pista, Laca betyár ( Durković Laca ), Borbás Ferenc, Kosár János, Varga Pista, Barna Péter, Dombi Pista, Szávity Milos, Egyed János, Csigla, Csapai, Kontra András, Farkas Péter, Csaruga Jovó. Bajsán ismerték Buszi János futóbetyárt, Feketicsen pedig Balog Miska szegénylegényt.
Írásom végén rátérnék röviden a városomban, Zentán ismert betyárok ismertetésére. Elsőként Karjú János kocsis betyárt lehet megemlíteni, aki Rózsa Sándornak adta ki magát, de rajta veszett, mert egy idő után az igazi Rózsa Sándor megjelent a városban, elrettentés és büntetés gyanánt megásatta vele a saját sírját, majd lelőtte őt. A másik szülővárosombéli betyárra az egyik gyűjteményben akadtam, ahol az 1885-ben történtekről írva Dudás Andor beszámolt Matuszka Gecse János haláláról. Róla röviden annyit jegyzett meg a krónikaíró, hogy Rózsa Sándor jóbarátja volt. A harmadikként említhető Renkó Kálmán volt a leghíresebb, róla több helyen is olvashattam, mégha igen röviden is. Az eddigi legtöbb adatot szolgáltató írások a következő lapokban jelentek meg: a Magyar Nemzet hasábjain 2003 novemberében Temesi Ferenc tollából , illetve a Pesten megjelent Vasárnapi Újság 1872. október 20., 42. számában. Az itt leközölt cikkből megtudhatjuk hogy:
’’ ( A szegedi vár bűnügyi krónikájából. ) Renkó Kálmán 144 bűnesetét most tárgyalja a törvényszék. Híres alföldi betyár volt, egy egész banda feje, a társadalom valódi ostora. A szegedi királyi biztosság most már kiderítette, hogy nem volt oka elhagyni a becsületet és társadalmat, hanem most már késő. Renkó egy becsületes zentai fakereskedő fia, s mindenki elcsodálkozott, amikor 1855-ben egyszer csak befogták tehénlopásért. A fiatal Renkót becsületes és jóigyekezetű fiatal embernek ismerték. Vallatták, becsukták. Renkó pedig megszökött a fogságból. Apja házánál lappangott, de nem volt maradása, s ekkor az Alföld rónáira bízta magát. Összetalálkozott futóbetyárokkal, s azokkal bújdosott, lopott,
rabolt, s lett belőle híres legény. Hanem ekkor már nem üldözték olyan nagyon, mint a tehénlopás gyanúja miatt, mert 40 – 50 frtért a zsandárok, hivatalos közegek engedték, hogy menjen amerre tud. A szegedi várban kiderült, hogy a tehénlopás gyanújában egészen ártatlan, hanem van 144 más oly bűnös tette, amelyekért megért az akasztófára. ’’
Az itélet természetesen megszületett ebben az ügyben is, de nem halálra, hanem tizenhat évi rabságra szólt. Dudás Andor tudósít erről a Krónikájában, ahol az 1885-ös év ismertetésénél számol be Renkó Kálmán szabadulásáról a márciusi hónap végén. Nem felejtette el közölni azt sem, hogy még Ráday Gedeon kormánybiztos idejében fogták és ítélték el.
Zenta, 2009. júl.
Felhasznált irodalom
• Jung Károly: Egy betyár és üldözője a néphagyományban, Folklorizálódott Mácsvánszky- és Ráday-hagyományok a bácskai folklórban és a szépirodalomban, http://www.epa.oszk.hu/01000/01014/00054/pdf/54_083-104.pdf
• Küllős Imola: Betyárok könyve, Mezőgazdasági Kiadó, Sorozatszerkesztő: Paládi-Kovács Attila, Budapest 1988
• Penavin Olga: A betyárvilág emlékezete vidékünkön, Hungarológiai Közlemények, A Magyar Nyelv, Irodalom és Hungarológiai Kutatások Intézete Tmasz folyóirata, 35. szám X. évf. 1978 június, Fórum Lap- és Könyvkiadó Vállalat, Szerkesztő bizottság: Bori Imre, Jung Károly, Mikes Melánia, Pastyik László, Újvidék
• Szabó Ferenc: A dél-alföldi betyárvilág, A gyulai Erkel Ferenc Múzeum Kiadványai, Szerkeszti: Dankó Imre, Gyula 1964
• Szabó Ferenc: Két és fél évszázad az Alföld történetéből ( válogatott tanulmányok ), A Békés Megyei És a Csongrád Megyei Levéltárak kiadása, Dél-alföldi évszázadok 25., Szerkesztő: Erdész Ádám, Blazovich László, Szeged 2008
• Szenti Tibor: Betyártörténetek, Mondák és dalok ( Betyárvilág a Dél-Alföldön III. rész ), Budapest 1999.
• Temesi Ferenc: Alföldi zsiványok 1 – 4 Magyar Nemzet, 2003. nov. 29. szám, hírlapi sorozat ( Hat betyárportré )
• Vasárnapi Újság, 19. évf. 42. szám, 1872. okt. 20., http://epa.oszk.hu/00000/00030/00972/pdf/00972.pdf
Források
• ZTL: F.381., Joca Vujić Gyűjtemény, Dudás Andor Krónikája I
Feliratkozás:
Megjegyzések küldése (Atom)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése